2015. június 14., vasárnap

Új blog

Sziasztok! Jöjjön egy kis önreklámozás! :DD
Tehát, nemrég nyitottam egy vadiúj blogot, amit szeretném, ha néhányotok megnézne. Ha ez a történet tetszett, biztosan az új is tetszetős lesz! :)
Remélem páran felfigyeltek a posztra, és akár bekukkantotok, vagy beleolvastok!
Puszilok mindenkit!
Domcsi

Tartalom:

Cloe,

aki hirtelenharagjával küzd, próbál ellenállni az életnek. Ha felidegesítik, nagyon ki tud borulni, ekkor bárkiről is legyen szó, mindent mások fejéhez vág, csöppnyi káromkodással. Utálja ezt a szokását, ezért minél hamarabb le akar szokni róla. Mi történt a múltban, ami kihozta belőle ezt a dühöt? Sikerülhet neki leszokni róla?
Nem annyira sok átverés érte már, de úgy érzi, elkerülhetné a csalódásokat, ezáltal szinte senkiben sem bízik meg. Természetesen édesapja és legjobb barátnője mindig mellette állnak, sosem veszik magukra, ha Cloe sértegeti őket, de mi van. ha egyszer kiborul a bili? Jön majd egy olyasvalaki, aki mindent megváltoztat?
Lépésről lépésre ismerhetjük meg az utat, amelyen sok jó barát rejtőzik el, sok nem várt csalódás és minden ami a tinik életébe beletartozik. 
Érdekesnek tartod az itt leírtakat? Akkor neked muszáj megismerned az utat a nyugalom felé! 

Cím: Way to the calmness
Műfaj: romantikus, dráma, vígjáték
Eddigi (2015.06.14) publikált fejezetek száma: Hét

Előzetes: 


http://way-to-the-calmness.blogspot.hu/



2015. január 1., csütörtök

Chapter Twenty - Chapter Last.'

Sziasztok! :) Igen, több mint két hónap után, de itt vagyok.. és eljött az UTOLSÓ rész! Nagyon-nagyon vártam már, viszont egyben szomorkodással is tölt el, hogy ez a rész, és kész, vége.. Persze pár hónapja már tervben vagyok az új bloggal, de annyira megszerettelek titeket! Remélem, hogy az elkövetkezendő blogjaimban is találkozni fogok veletek. Tudom, hogy nemrég azt írtam, harminc részig írom, de nagyon sokat gondolkodtam. És valahogy már nem olyan jó érzéssel tölt el ezt a történetet írni, úgy mint az elején.. Ráadásul rengeteg kritikát kaptam, amik háromnegyede negatív volt, ebből a szempontból pedig az új történetemben szeretném tényleg jól csinálni, írni. Tehát, akinek vannak elvárásai, amiket itt nem kapott meg, az nyugodtan írja le kommentben, nagyon szívesen fogadok ötleteket. Egyébként ebben a részben ugrálgatni fogok egyik helyről a másikra/egyik időről a másikra, szóval ez most egy ilyen befejező lesz. Ja és elég hosszú is! :D Na, akkor elbúcsúzom.. Köszönöm azoknak, akik betévedtek ide, akik feliratkoztak, akik megjegyzést írtak minden alkalommal, akik követték, akik szerették a blogomat. Nagyon szeretlek titeket! Nem húzom tovább..

Annyira tetszett a dallama, hogy elbambultam, és mire feleszméltem, megláttam...


Megláttam Őt. Azt, akit annyira szeretek még mindig, és aki annyira hiányzik, hogy az már lehetetlen. Azt, akit nem tudok kiverni a fejemből. Aki választhatott volna bármely más lányt, de engem választott. Aki miatt rájöttem, hogy mi az az örökké. Akit elszúrtam a makacsságom miatt. Akibe belebolondultam, és minden pillanatban az eszemben jár.
Ott állt, pár méterre tőlem, gitárral a kezében, és a reakciómat várta, miközben a hangszerét pengette. Nem értettem, mire készült. Egyszerűen nem tudtam elképzelni.
És akkor elkezdett énekelni, miközben rám mosolygott. Nekem énekel? De.. miért? Sok kérdés jutott eszembe, de ezúttal félre löktem őket. Nem érdekeltek a válaszok.
Mire végre leesett, hogy mit is akar ezzel a számmal, a számhoz csaptam a kezemet, és nem tudtam elhinni, hogy most tényleg..? Annyira tetszett, és annyira belemélyültem, miközben a fejemben idéztem fel a vele együtt töltött időket, hogy észre sem vettem, hogy folyamatosan könnycseppek hullottak le a szememről. Amikor a refrénhez ért, nem hittem a fülemnek. A számomra már ismert szöveg volt benne, ami ezt tükrözte: 
"Rád gondolok minden reggel, amikor felnyitom a szemem. Rád gondolok minden este, mikor felkapcsolom a villanyt. Rád gondolok minden pillanatban, az életem minden napján. Te vagy a fejemben minden alkalommal." Pontosan. Tisztán emlékszem, mikor ezt mondta nekem. És most megzenésítette, és elénekli nekem, és még mindig nem tudom az okát. 
Miközben énekelt, szemével folyamatosan nézett, és mosolygott.
A dal hallatán állandóan újabb-újabb közös emlék jutott eszembe. Annyira, de annyira szép volt, és annyira, de annyira meghatott, hogy egyszerűen nem tudtam abba hagyni a sírást. 
-Hé, jól vagy? - állt meg a dal közben, majd mélyen a szemembe nézett.
-Nem, nem vagyok - mondtam ki gondolkodás nélkül.
-Nem tetszett a dal? Vagy.. - nézett rám kétségbeesetten.
-De, nagyon szép volt, csak.. miért? Összezavarsz!
-Neked írtam - bámult gyönyörűen csillogó szemeivel. -Hibáztam, hibáztál - sóhajtott egyet, majd folytatta. -Mindenkivel megesik. Én nem a haverod, cimbid, barátod, társad akarok lenni. Tudom, hogy ezt én mondtam, hogy legyünk csak barátok, de.. rosszul döntöttem. Hiányzol, ráadásul nagyon. Soha nem voltam még így egy lánnyal, és talán nem tudtam felfogni, hogy sokkal fontosabb vagy nekem, mint bármi más, ezért azt hittem, majd könnyen elfelejtelek. De állandóan a fejemben voltál, és ez a dal.. És.. - hadart folyamatosan, majd mikor folytatta volna, gondolkodás nélkül elhallgattattam a számmal. Látszólag váratlanul érte, ezért kicsit elhúzódott tőlem, hogy a szemembe tudjon nézni. Az egyik kezével letörölte a könnycseppeket az arcomról, a másik kezével pedig megfogta a derekamat, és szorosan magához húzott, miközben egyre közeledett a számhoz. Mikor már csak pár centi választott el minket, megállt, és azt hittem, hogy meg fogok őrülni. 
-Lennél a barátnőm újra? - kérdezte halkan, de hallhatóan, majd elkezdett mosolyogni.
-Azt hittem már meg sem kérdezed - mondtam mosolyogva. 
Elhajtotta kicsit a fejét, hogy a számhoz tudjon érni, majd eltávolította a felesleges centiket, és lágyan megcsókolt. 
Annyira jól esett minden egyes érintése, hogy azt kívántam, bárcsak soha ne engedne el. Látszólag ő is ezt akarta, mert többször is abba hagyta levegőhiány érdekében, majd folytatta. Lehetetlennek tűnt egyetlen egy csókban bepótolni mindent, amikor nem voltunk együtt, és egyetlen egy csókban kifejezni mindent, amit érzünk. Egyszerűen nem gondoltam semmi másra, csak egyszerűen hálát adtam Istennek, hogy újra vele lehetek. Mikor véglegesen befejezte, lassan kinyitottam a szemeimet, és mélyen az övéibe néztem, majd ő is az enyéimbe. 
Farkasszemet néztünk, de nem bírtuk sokáig, ezért elnevettük magunkat. Magához húzva megölelt, én pedig átkaroltam őt. Becsuktam a szemeimet, majd szorosan a mellkasához bújtam, miközben belepuszilt a hajamba, és azt simogatta.
-Nagyon hiányoztál - szólaltam meg egy kis idő után.
-Te is nekem - szorosabbra vette ölelését. -Nem is tudod elképzelni, mennyire - mondta lágy hangon. Hah, mintha nem tudnám.. Igenis eltudom képzelni! Hiszen én is mennyi mindent éltem át! Gondolni sem merné..
-Ugye most már soha többé nem fogsz elengedni? - kérdeztem, bár féltem az egész gondolattól. A válasza persze pozitív, nem fog elengedni, de valójában is így lesz? Ő az igazi, vagy csak egy sima fellángolás? Nem kéne annyit gondolkodnom rajta. Vele vagyok és kész. Innentől már felesleges gondolkodnom. Lesz, ami lesz. Ha örökre szakítunk, akkor sem lesz vége a világnak. Mert valahol megtalálom majd a nagy Őt. Ha meg nem szakítunk, akkor már meg is találtam. Kész. Pár órával ezelőtt talán túlreagáltam volna, és megint sokat gondolkodtam volna, ami soha sem tesz jót. A legjobb gondolat, ha nincs gondolat. Élj a mának. Filozófus leszek.
-Soha többé - csengettek szavai a fülemben. Ha be is tartja ő is, és én is, akkor boldog leszek.

*Otthon

Miután még beszélgettünk körülbelül fél órát, haza hozott, és egy percre be is jött, hogy köszöntsön a szüleimnek, és hogy megköszönjön Kimnek valamit. Igen.. azt, hogy Kim nálunk van, egy szóval sem említette. Na mindegy. Elköszöntünk egymástól, majd Kimmel felfutottunk a szobámba.
-Mit is köszönt meg neked Ross? - vágtam bele a közepébe.
-Azt, hogy segítettem megszervezni neki az egészet, hogy boldogok legyetek - mosolygott elégedetten. -És milyen jól sikerült - fényezte magát, mintha övé lenne az összes érdem.
-Szólj ha befejezted - nevettem.
-Még egy kicsit.. Annyira jól sikerült a tervem - amit igazából Ross tervelt ki, de mindegy, ez az én tervem -, hogy újra boldogok vagytok. Vagyis nem kell hallgatnom mindkettőtök hisztizését. Hurrá! Ja, és szuper terv volt, valld be! - fényezte "még egy kicsit" magát.
-Jó terv - mosolyodtam el, majd megöleltem. -Köszönöm - mondtam.

*Pár hét elteltével

Az utóbbi időben minden királyul ment. Rosszal nagyon jól kijövünk egymással, és azóta egyszer sem veszekedtünk, vagy kerültük egymást. Egyre jobban, és jobban érzem magam az iskolában is, aminek anyuék különösen örülnek. Mostanában viszont észre vettem rajtuk valami furcsaságot, ami nagyon aggasztott. Örültek nekem, de mégsem. Láttam rajtuk valami sajnálatot, vagy nem is tudom, hogyan fogalmazzak.
-Anya, apa! Beszélnünk kell - néztem rájuk komolyan.
-Figyelünk - mondták.
-Tudom, hogy sántikáltok valamiben, ugyanis nagyon furcsák vagytok mostanában. Jó lenne, ha végre elmondanátok, mi az? Nem bírjátok Rosst? Vagy Kimet? Vagy igazából velem van a baj? Mit csináltam? - kérdezősködtem.
-Te semmit - kezdte anya. -Mi rontottuk el az egészet már ott, hogy ideköltöztünk.
-Mi? - néztem anyára döbbenten.
-Nagy terhet akasztottunk rád, mikor ide jöttünk. Hiszen még senkit sem ismertél, és semmit. Mióta itt vagyunk, csak rossz történik veled, vagy néha jó. Megértjük, hogy most már beilleszkedtél, és minden jó, de ha így lesz tovább, akkor újra történik veled valami szerencsétlenség, amit mi már nem tudunk nézni - adta ki magából apa.
-Nem, ezt nem értem. Abszolút nem adtatok rám semmilyen terhet. Elköltöztünk, mert történt valami, amit magatok mögött akartok hagyni. De attól még nincs baj. Beilleszkedtem igen, minden jó, és nem értem, hogy most mi a probléma. Ugye, nem azt szeretnétek mondani, hogy visszaköltözünk? Csak azt ne! Akkor lesznek igazán szerencsétlenségeim! Hiszen itt vannak a barátaim, a legjobb barátnőm, és a barátom! Komolyan megcsinálnátok velem ezt? - néztem rájuk, mire nem szóltak semmit. Hallgatás egyenlő beleegyezés. Rosszat sejtek.. -Nem értelek titeket. Eljöttünk ide. Minden megváltozott. Ez normális, mindenki így van ezzel, ha elköltözik. Nem azért jöttünk ide, hogy új életet kezdjünk? Az új élettel jönnek új barátok, új érdekbarátok, új ismeretlenek, új helyek, és minden más. Mert ez így megy! Én is változom, ti is változtok, mindenki változik - néztem rájuk könnyes szemekkel.
-De régen minden jó volt. Te sosem voltál ennyit szomorú, sosem sírtál ennyit. Nem bírjuk nézni azt, hogy megbánt téged mindenki! - mondta anya.
-Miért nekem kell két felnőttet rámutatni arra, hogy ez nem így megy? Régen minden jó volt. Nektek. Ja, igen, nektek sem, ugyanis megcsaltátok egymást! Nekem pedig hazudtatok! De igazatok van, milyen jó volt régen. Akkor még nem beszélgettem veletek annyit, nem osztottam meg veletek mindent, azért volt jó. Nem terheltelek titeket a gondjaimmal, pedig akkor is volt elég! Csak ti nem vettétek észre.. Jó szülők  vagytok, de mégis.. olyan mintha nem is ismernétek.. És én sem titeket, ugyanis semmit nem tudok a problémáitokról, arról hogy mi történik veletek a munkában, az utcán, bárhol! Én mindent elmesélek, de ti még azt sem tudtátok elmondani, hogy megcsaltátok egymást! - vittem fel a hangomat mérgemben. -Azt hittem, ha nem kérdezősködök, majd elmondjátok, hogy mi történt pontosan. De semmiről sem tudok. Most sem tudtam arról, hogy költözni akartok. Nem beszéltük meg. Semmit nem beszélünk meg! És ez nagyon aggaszt! Ennyire nem számítok nektek? - néztem rájuk végezetül, könnyekkel a szememben, majd kimentem a friss levegőre egy kabáttal, és a cipőmmel.
-Nem hiszem el, hogy vissza akarnak vinni. Azért sokkal többet képzeltem el rólunk, minthogy vissza kötözzünk. Miért nem tudják megérteni, hogy jó itt nekem? Hiszen itt vannak a barátaim, barátom. Te jó ég.. Mi van, ha vissza megyünk.. nee! Elvesztem Kimet is és Rosst is! Azt nem bírnám elviselni. Remélem, hogy nem ilyen szívtelenek velem, és itt maradunk. A legrosszabb dolog lenne, ami történt velem. Igaz, szerettem ott, és jó volt. De már nem tartom onnan senkivel sem a kapcsolatot, és csak a nagyiék vannak ott. Itt építettem fel pár hónap alatt az életemet, és nem hagyom, hogy mindezt elvegyék tőlem. Ha visszaköltözünk, én nem megyek. Ha nem is engedik meg, nem fog érdekelni. Hű, ez tuti, hogy nem én vagyok. Végül is, az emberek változnak... - gondolkodtam el a dolgon. A sok séta után rájöttem, hogy hova is jöttem.
Ez az a hely! Még év elején.. amikor az első bulimban voltam Jessnél. És amikor láttam őt és Christ csókolózni. Vagyis igazából nem, mert az nem Chris volt.. szóóval, igen. leültem a lámpa mellé, pont ugyanoda, ahova szeptemberben is. Akkor szerelmi bánatom volt, és annyira nem néztem, hova jövök, hogy felfedeztem ezt a helyet. És tényleg nagyon jó, fogalmam sincs, hogy eddig miért nem jártam ide. A kilátás is gyönyörű, főleg ilyenkor. Most anyuék miatt jöttem ide, gondolkodni. Vagy elszökni. Mindegy. Annyi minden történt velem mostanában. Például, amikor a suliba jöttem, és azonnal megtetszett Chris. Mindig róla álmodoztam. Túl hamar szerettem bele. És ezzel az egészet elcsesztem. Igazából nem is olyan rossz ember, mint én hittem. A halloweeni buliban ő próbált engem helyre tenni. Ráébresztett arra, hogy nekem nem Ed kell, hanem Ross. Bármennyire is aranyos Adam, egyszerűen hozzám nem ő lett megírva. Ő is túl hamar szeretett belém, és ez miatt megszívta. Mert én nem őt szeretem.. Nem is hibáztatnám.. Egyébként nagyon jó srác, érdemelne egy jó barátnőt mellé. Meg kéne ismernie a többieket is. Talán akkor találna valakit, és ő is boldog lenne. Vagy nem. Na jó, elkalandoztam.. az elején voltam, és most már a közepén vagyok.. szóval, Chris. Lehetséges, hogy nem is ismerem annyira, mint kellene, és azért nem tudom pontosan, hogy milyen. Még Abbynek sem sikerült megismernie rendesen. Lehet, hogy neki is van egy jófej fele, ami akkor alakul ki, mikor nincs a haverjaival. Általában ez szokott lenni.. Apropó, Abby. Nem is értem. Annyira kedves volt az elején, jófej és megértő, mégis, nem tudtam annyira kiismerni, hogy tudjam, hátba támadhat. Ugyanis legjobb barátnőmnek tekintettem, aki mindig velem van a bajban, de még a vajban sem volt velem. És pontosan ugyanolyan, mint Chris. Biztos vagyok benne, hogy neki van egy jó oldala, amit párszor kimutatott felém, miután veszekedtünk, és nem teljesen lehet ismerni ezt az oldalt, de mégis azt mutatja, hogy ő rossz. Csak nem értem, mert általában egyedül van, és milyen érzés egyedül lenni? Rossz, hiszen nincsenek barátaid, nincs kivel beszélgetned. Egyedül vagy. A padlón vagy. Jó ég! Tudom már, mi volt a baj! Ő tényleg a barátnőmnek tekintette magát, csak annyira el voltam foglalva a magam bajával, hogy az égvilágon senki sem érdekelt a saját problémáimon kívül. Annyira önző vagyok. Nem is mesélt magáról. Kimről is csak a veszekedés után tudtam meg sok dolgot. Mert az ébresztett rá, hogy nem vagyok jó barátnő. Kim viszont az, mert bármennyire is nem figyeltem rá, ő mindig velem volt. Tényleg mindig. Bárcsak vissza tudnám neki adni ezt az időt. Amikor szarul voltam, szó szerint, és ő ott volt, és soha nem mondta azt, hogy ő nem bírja ezt, mert bírnia kellett, ugyanis ezzel jár a barátság. Én is bírnám, vagyis valószínű, de eddig nem tudtam kimutatni, hogy képes lennék rá, mert csak magammal foglalkoztam. Nem hallgattam meg őket, hogy nekik mi a bajuk. Csak én beszéltem, ők meg hallgattak. Elég jó, hogy ilyenkor jövök rá.. Caitlin, Caitlin, te sosem változol..
Hosszas gondolkodásomból a telefonom hirtelen hangja zörrentett ki, amivel megijesztett. Ross hív.
Én: Szia!
Ross: Szia, Cai! Hogy vagy?
Én: Jól, vagyis rosszul, de igazából jól, de mégis rosszul, szóval megvagyok. Te?
Ross: Menjek? Hol vagy?
Én: Most épp egy hídnál üldögélek, és gondolkodom, hogy milyen idióta vagyok.
Ross: Haha! Ez most vicc? Otthon vagy?
Én: Mondom, hogy egy hídnál ücsörgök! Összevesztem a szüleimmel..
Ross: Azonnal megyek!
Én: De nem tudod, hol van a híd!
Ross: Megtalállak - mondta, majd kinyomott. Bújócskát akar játszani, vagy mi? Mindegy, ha megtalál, akkor megtalál, ő tudja.
Hol is tartottam? Megvan..
És akkor, amikor annyira rosszul voltam, annyira egyedül éreztem magam, annyira.. mindegy, szóval akkor találkoztam Rosszal. A sulibál.. milyen jó is volt.. vele énekeltem, és a többi taggal.. Egyszerűen jól éreztem magam csupán a látványától. Fogalmam sincs, hogy mi zajlott bennem, hogy szerelem első látásra, vagy csak megtetszett, de az biztos, hogy jól sikerült az egész.. Nem is tudtam, hogy ki ő, honnan jött, és miért. Meg akartam őt ismerni. Csak nem mertem felhívni. Szerencsére ő hívott, és megismerkedtünk. Elmeséltem neki az életem, ő is az övét. És onnantól már mindegy volt, hogy ki mit mond, ki mit csinál.. mi együtt akartunk lenni, és kész. Annyira egyszerű, hogy lehetetlen. Ő egy szár.. én meg csak egy tizenöt éves lány, aki egy olyan fiúra vágyott, aki imádja őt, és kész. Mégis együtt vagyunk, és épp azon van, hogy megtaláljon engem, talán kevés, talán több sikerrel. Ha most megtalál, biztos vagyok benne, hogy ő az a fiú. Mert, ha megtalál, akkor az én fejemben van, használja az én gondolkodó- és az én tájékozódási képességemet, ami már eleve jó. Akkor ismer, és akkor nem felesleges a mi kapcsolatunk. De ha nem talál meg, akkor is tök mindegy, mert ezerszer bebizonyította, hogy ismer, és szeret.
Nahát, anyuék miatt jöttem ide, anyuékon gondolkodni, és végül csak az itt lévő életemet vázoltam fel. De hozzájuk csak annyit kapcsolnék, hogy jobb, ha elgondolkoznak a dolgon, mert én innen egy tapodtat sem mozdulok, az már biztos.
Hirtelen egy kezet láttam a szemem előtt, amit azonnal megfogtam, mert tudtam ki az. Ross felhúzott magához úgy, hogy pár centi maradt közöttünk. A szemembe nézett, én is az övébe, majd megszólalt.
-Jól vagy? - kérdezte lágyan.
-Most már igen - mosolyodtam el, majd megcsókoltam. -Tudtam, hogy megtalálsz - ültem le a "helyemre", majd leült mellém, és átkarolt.
-Mi a baj? - fürkészett, bár én csak a folyót bámultam.
-Azt akarják.. - kezdtem, majd lehajtottam a fejem a vállára. -Vissza akarnak vinni - mondtam ki.
-Mi? Hova vissza? - döbbent meg.
-Tudod, mi ideköltöztünk pár hónapja, és .. most azt akarják, hogy vissza menjünk..
-De attól még nem kéne szakítanunk, nem?
-Messze van innen az a hely, Ross. És a távkapcsolat csak elrontana mindent.. semmi sem lenne ugyanolyan. Egy hónapba jó, ha egyszer találkoznánk. Nem bírnám ki - mondtam könnyes szemekkel. -Nem akarom, hogy visszavigyenek - törtem ki, és ezúttal már sírni kezdtem, mint egy kisgyerek, aki elvesztette a babáját..
Ross szorosan magához húzott, és megölelt, miközben a hajamat simogatta.
-Biztos vagyok benne, hogy a szüleid ezerszer átgondolják, és végül itt maradtok. Csak ne sírj, hidd el, minden rendben lesz - csitítgatott aranyosan.
-Szeretlek - súgtam a fülébe.
-Én is, nagyon - mondta, majd egy puszit nyomott az arcomra, amitől akaratlanul is elmosolyodtam. -Gyere, haza viszlek - jelentette ki.
-Ne! Maradjunk még.. Olyan rég voltam itt - mondtam.
-Szoktál ide jönni? - kíváncsiskodott.
-Nem.. csak egyszer voltam itt - néztem rá. Egyre kíváncsibb lett, úgyhogy elmeséltem neki az év elejei bulit, ami elég rosszul sült el.
-Annyira nyugodtan mondod el. Nem félsz attól, hogy esetleg féltékeny leszek? - nevetett.
-Egyáltalán nem. Mert számomra Chris már az égvilágon semmit sem jelent. Viszont te az életem része vagy, és nincs semmi okod a féltékenységre - mondtam komolyan. -De lehet, hogy nekem féltékenynek kéne lennem, mert több millió lány érted rajong - nevettem fel.
-Ha féltékenynek kéne lenned, akkor nem itt ülnék melletted, és nem fognám a kezed - mondta.
-De nem is fogod a kezem - tiltakoztam mosolyogva, majd összekulcsolta a kezét az enyémmel.
-Most már igen. És innentől nem fogom elengedni, ebben biztos lehetsz. Ha van egy biztos pont az életemben, az te vagy - mondta aranyosan, majd lágyan megcsókolt.
-Mi van.. ha tényleg visszaköltözünk?
-Mi lenne? Azt hiszed, hogy ha lesz köztünk távolság, kiszeretek belőled? Vagy beleszeretek másba? Miért tenném? Én vagyok a legszerencsésebb ember, hogy veled lehetek - mondta mosolyogva.
-Ezt nem hiszem el - fújtam ki a levegőt.
-Mit?
-Az egészet.. én.. egy idióta vagyok.
-Mondd már, nem értelek!
-Semmi, csak.. nem tudom, hogy tudtam eddig nélküled élni - néztem a földet elbambulva.
-Nem tudom.. én hogy tudtam eddig nélküled élni? Mindig vártam, hogy legyen végre egy olyan lány, akit nem érdekel a hírnév, a pénz, vagy bármi más, csak én. Már az elején tudtam, hogy te nem egy lány vagy a sok közül.
-Miért mondasz ilyeneket? Azt akarod, hogy sírjak? - nevettem könnyes szemekkel.
-Csak az igazat mondom - mosolygott, majd lehajtotta a fejét.
-Mi a baj? - ijedtem meg.
-Remélem, most nem azt hiszed, hogy sírok, csak.. bele ment a szemembe valami. Emlékek - mondta.
-Igen, nekem is. Emlékek - mondtam mosolyogva csendesen, majd szorosan átöleltem. -Nem akarok elmenni innen - hajtottam le a fejem.

*Másnap délután

Épp sétálgattam hazafele suliból, mikor megcsörrent a telefonom..
Én: Haló?
Kim: Szia, Cait!
Én: Szia, van valami baj?
Kim: Ó, dehogy van! Merre vagy?
Én: Hát, már nemsokára otthon, miért?
Kim: Gyere vissza a suliba, itt várlak! - mondta, majd rögtön lerakta. Ezt direkt csinálja? Készül valamire.. Megfordultam, majd újra a suli felé vettem az irányt, utána felhívtam aput, hogy kicsit később megyek. Igen, haragszok rájuk, de a szüleim, és jobb ha szólok nekik..
Tehát vissza mentem a suliba. Mivel a bejáratnál nem találtam, felmentem az osztályba. Csak sétáltam egyedül a csendes folyosókon, és egy pisszenést sem hallottam. Már semmilyen óra sem volt, ráadásul még a takarítókat sem láttam. Jobb lesz, ha sietek, mert még bezárnak a suliba.. Kinyitottam az osztály ajtaját, majd benéztem. Egy hatalmas meglepetés várt rám. Fogalmam sincs, hogy miért, egyszerűen előugrottak, és "MEGLEPETÉS"-t kiabáltak. Hirtelen olyan deja vu érzésem lett.. Meg sem tudtam szólalni a látványtól. Viszont egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy miért.
-Nem örülsz? - jött oda hozzám Kim.
-Ezt.. ezt miért kapom? - néztem rá.
-Amolyan "búcsúbuli" féleség.. - jött elő Ross is. Nem is tudtam, hogy itt van. -Szia - mosolygott, majd egy puszit adott.
-Búcsúbuli? - dermedtem le. Egy.. búcsúbulit szerveztek, mert.. elköltözünk.. Azért csinálták, hogy elköszönjenek tőlem? Úgy érzem, nekem vannak a világon a legjobb barátaim! Jó ég! Mindenki itt van, tényleg.. Az egész osztály, évfolyamtársak, ismeretlenek. Az osztály kidíszítve lufikkal, az asztalok tele vannak édességekkel, zene.. De a legfontosabbak a barátaim.
-Annyira szeretlek titeket - öleltem át sorban Kimet, Rosst és Demit, aki épp most jött hozzánk. -De.. holnap szombat, és.. elvisznek innen elég messze - mondtam könnyekkel küszködve.
-Megoldjuk, hidd el - mosolygott Ross, majd összekulcsolta kezeit az enyémmel.
-Most nem szabad szomorkodnod, érted? - simította meg a hátam Demi.
-Igaza van. Bulizzunk! - mondta Kim, majd beindított egy pörgős zenét, és táncolni kezdtünk.
Már mindenki táncolgatott, beszélgetett vagy eszegetett, mikor éreztem, ahogy a zsebemben rezeg a telefon, tehát hívnak. Kimentem a folyosóra, majd onnan kicsit messzebb mentem, hogy halljam anyuékat, aztán felvettem a telefont.
Én: Igen?
Anyu: Hol vagy már? Úgy volt, hogy nemsokára jössz, de már vagy egy órája volt..
Én: Bocsi, csak a többiek búcsúbulit szerveztek nekem, amiért elmegyek.. Nem baj, ha még egy kicsit itt maradok?
Anyu: De baj! Azonnal gyere haza, még be sem pakoltál!
Én: Mi? Nem elég, hogy vissza visztek, de még a barátaimmal sem lehetek az utolsó napon?
Anyu: A szüleid vagyunk, és mi mondjuk meg, hogy mit csinálj!
Én: A szüleim vagytok igen, de már elég nagy vagyok ahhoz, hogy eldöntsem, mit csinálok, vagy mit nem. És én nem fogok vissza költözni!
Anyu: Vagy haza jössz, vagy oda megyünk érted, de az nem fog szépen végződni!
Én: Istenem! Hogy lehettek ilyen szívtelenek? Adjátok át üdvözletemet a régi, kedves és megértő szüleimnek, akiket annyira szeretek!
Anyu: Ne szemtelenkedj, csak gyere haza! - csapta le a telefont. Egyszerűen nem tudtam, mit csináljak. A sírás folyamatosan fojtogatott, nem tudtam legyőzni, míg elkezdtem sírni. A könnyek folyamatosan gördültek le az arcomról, az agyam pedig folyamatosan pörgött. Egyszerűen nem értem meg őket.. miért csinálják ezt velem? Végre boldog lehetek, és elvesznek tőlem mindent! Mindent, amit pár hónap alatt kialakítottam!
Miközben dühöngtem, valaki megfogta a vállam, mire megfordultam.
-Abby? - szólaltam meg elcsuklott hangon, könnyes szemekkel.
-Meglepő? Nekem is.. Csak mielőtt elmész, szerettem volna veled beszélni.. - mondta. -Tudod.. nekem év elején nagyon sokat jelentettél, de egyszer csak elfogott a düh, és elvesztettem körülöttem mindenkit. Nem akartam felfogni, hogy fontosak vagytok nekem. Csak nemrég láttam ezt be.. És tudnod kell, hogy nagyon sajnálom, nagyon buta voltam, főleg veled - nézett rám kétségbeesetten. -Csak.. arra akarok kilyukadni, hogy nem akarom, hogy úgy menj el, hogy rossz embernek tartasz..
-Sosem mondtam, hogy az vagy - mosolyogtam.
-Tudoom! És nem értem, miért vagy velem ilyen kedves, mikor én nem vagyok az veled!
-Pont ezért. Meglepett, nem? Egyébként nem haragszom rád, és köszönöm, hogy ide jöttél - mosolyogtam, majd megöleltem. Vissza ment a bulira, én pedig leültem az egyik szekrény elé, amibe a kabátokat teszik. Figyeltem, ahogy Abby vissza megy, Ross pedig ide jön, majd leül mellém.
-Van valami baj? - nézett rám csillogó szemekkel.
-Van - mondtam ki. -Elég sok..
-Mi az? Tudok segíteni?
-Nem, ezen már senki nem tud segíteni. A szüleim.. előbb hívtak. Ha nem megyek én haza, akkor ők ráncigatnak ki innen, vagy valami ilyesmi - mondtam. -Nem fogom kibírni nélkületek - csuklott el a hangom.
Amint kimondtam, Kim megjelent, és átvette Ross helyét.
-A szüleid? - kérdezte, majd bólintottam. -Menned kell? - kérdezte, majd megint bólintottam. -Segítsek pakolni?
-Jó lenne.. de az jobb lenne, ha nálunk is aludnál - mosolyogtam.
-Na jó, hercegnő. Fel a fejjel, mert leesik a koronád! Gyere - húzott fel a padlóról. -Elköszönünk, utána elindulunk, jó?
-Jó - bólintottam, majd Rosszal együtt vissza mentünk.
-Népek, a bulinak vége, Caitlinnek haza kell mennie! Aki el akar tőle köszönni az most tegye meg, holnap már késő lesz - kiabált Demi, miközben kikapcsolta a zenét. Sorban mentek ki az emberek, közben elköszöntek tőlem egy-egy szóval. Ed is, és Chris is beszélni akart velem. Ross nem tehetett mást, magunkra kellett hagynia a két fiúval.
-Kezdhetem én? - szólalt fel Ed, majd elkezdett beszélni. -Szóval, én nagyon köszönök neked mindent. Segítettél beilleszkedni, kedves voltál velem, meghallgattál, de főként segítettél az egészben. Nem könnyű, ha év közben jön valaki, mert..
-Rövidítsd le, haver. Én is beszélni szeretnék vele - röhögött Chris.
-Csak annyi, hogy köszönök mindent, remélem, hogy te is találni fogsz valakit az új sulidban, aki úgy segít neked, mint te nekem - mondta, majd megölelt.
-Én is kívánok neked minden jót, és ami minket illet.. Remélem azért az ügyért nem haragszol, nem voltam tisztában az érzéseimmel. Biztosan találsz majd egy olyan lányt, aki hozzád való - mondtam mosolyogva.
-Én csak annyit akarok, hogy.. Caitlin, te egy nagyon kedves lány vagy, és örülök, hogy boldog vagy, meg minden.. és tudom, hogy milyen nehéz lehet ez az egész neked.. Sajnálom, ami év elején történt, itt én nem voltam tisztában az érzéseimmel. Azért remélem, hogy egyszer meglátogatsz minket - nevetett.
-Persze, ez természetes - mosolyodtam el. -Én is köszönöm, hogy a halloweeni bulin segítettél, vagy próbáltál, és hogy ráébresztettél, hogy ki is a fontos nekem. Bár nem hittem neked, de később rájöttem végül, és ez a te érdemed is, szóval köszönöm - mondtam, majd megölelt. Páran még köszöngettek nekem, utána már csak Demitől kellett elköszönnöm.
-Kiscsaj, tudod, hogy nagyon szeretlek téged, és köszönöm, hogy ilyen jó barátnőm voltál. Nem erősségem a búcsúzkodás, csak annyit mondok még, hogy hívj fel, írj, vagy bármi! Én is fogok, nem foglak elfelejteni soha - mondta könnyes szemekkel, majd ő is megölelt, de jó szorosan.
-Én sem foglak, hidd el - könnyeztem.
-Megyünk? - fogta meg a kezem Ross, majd bólintottam egyet, és elindultunk a kijárat felé Kimmel együtt. Még utoljára megnéztem jól mindent, de teljesen szükségtelen volt, mert lehetetlen volt ezt az iskolát kiverni a fejemből. Beszálltunk hárman a kocsiba, én az anyósülésre, Kim hátra, Ross pedig vezetett. Bár csak pár perc volt az egész út, csendben gondolkodtunk, egy szó nélkül.
Bementünk a házba, majd a szüleim mérges arcát pillantottam meg.
-Beszélnünk kell! - sóhajtott anya.
-Rendben - mondtam, majd vártam, hogy mondják, mit akarnak.
-Csak veled, szóval.. - utaltak arra, hogy a többiek távozhatnának.
-Nem! Ő a legjobb barátnőm, ő pedig a barátom - mutattam rájuk. -Nincs semmi titkolnivalóm, úgyhogy nyugodtan mondjátok előttük!
-Mi ez, valami lázadás? Veled akarunk beszélni, és kész! - vitte fel apu a hangját.
-Ha az is lenne, meg lenne az okom rá. Igazságtalanok vagytok, remélem tudjátok..
-Cai, nem kell ezt.. megyek - mondta Ross, majd megölelt, miközben a fülembe súgta, hogy reggel ide jön, és legalább elbúcsúzhat tőlem. Adtam neki egy puszit, majd elment.
-Kim itt alszik - néztem rájuk. -Ha már ennyi mindent megtiltotok, legalább ő maradhasson  itt - mondtam.
-Megvárlak a szobádban - szólalt meg Kim, majd felfutott.
-Kicsim, nézd.. - kezdte anyu.
-Nem, most kérlek, ne szólítsatok így, nem vagyok jó kedvemben - szóltam meg.
-Rendben, akkor Caitlin.. Tudjuk, hogy önzők vagyunk, de..
-Nagyon önzők - helyesbítettem.
-Nagyon önzők vagyunk, de nem mondtuk el a valódi okát, amiért elköltözünk - mondta ki apa.
-Mi? - döbbentem le. Megint hazudtak! Ezt nem hiszem el!
-Lett egy jó munkalehetőség mindkettőnknek. Pont abban a kis városban, ahol régen laktunk. Igazából már az elején megbántuk, hogy ide jöttünk, mert sok fájdalom ért téged, ebben nem hazudtunk. Viszont később már láttuk, hogy jól szórakozol annak ellenére, hogy mennyi csalódás van abban az iskolában. Aztán egyszer csak felhívott minket az ottani cég főnöke, és munkát ajánlott számunkra, amiért akár egy vagyont kapnánk. Úgy gondoltuk, elfogadjuk a munkát, veszünk egy gyönyörű lakást, téged valószínűleg felvesznek egy jó gimnáziumba..
-Ez annyira, de annyira önző lépés tőletek! - szóltam közbe.
-Tudjuk, de nem tehettünk mást, a legjobb ajánlat, amit valaha kaphatnánk. Ezért nem akartuk elmondani, mert túl önző.. És ezért voltunk olyan szigorúak. Szorít az idő, holnap indulnunk kell - fejezte be apa.
-Akkor induljatok nélkülem - mondtam gondolkodás nélkül, felfutottam a szobámba, majd becsaptam magam mögött az ajtót, és Kimre néztem.
-Nem akarok velük menni - mondtam könnyes szemekkel.
-A szüleid nem gonoszak, és biztosan meggondolják majd magukat.. Nem lesz semmi baj, hidd el - ölelt meg. Kimmel az egész éjjelt átbeszélgettünk, és megnéztünk egy vicces filmet is, úgyhogy egy kicsivel jobb kedvem lett, és reménykedtem benne, hogy a szüleim meggondolják magukat holnapra.

December 2. - Szombat

Miután úgy döntöttünk Kimmel, hogy aludni fogunk, ráhajtottam a fejemet a párnámra, majd becsuktam a szememet, de csakis a visszaköltözés kattogott a fejemben, és az, hogy mennyire fognak hiányozni a többiek. Jó kis idő után végre elaludtam, bár nem nagyon aludtam sokat, ugyanis már hatkor felkeltünk, hogy hamar odaérjünk.
Este már Kimmel bepakoltuk a cuccaimat, de elmaradt még pár holmim, úgyhogy azokat még gyorsan bepakoltam a bőröndömbe. Egyébként három (!!) bőröndbe fért be az összes cuccom.. Anyuék pedig már pár nappal ezelőtt becsomagolták azokat a berendezéseket, amiket az új lakásba szánnak.
-Kész vagy már, Caitlin? - kiabált fel a szobámba apa.
-Nem teljesen, de mindjárt megyek - kiabáltam le a konyhába.
-Mit fogsz tenni? - kérdezett rá Kim.
-Elmegyek anyuékkal, beköltözünk az új "gyönyörű" lakásba..
-Nem értem anyudékat - vágott közbe. -Itt vannak a barátaid, a barátod..
-Nehéz, nagyon nehéz őket megérteni.. - értettem egyet.
-És a suli? - tette fel a kérdést.
-Nem érdekel.. sosem lesz ugyanolyan, mint itt. Sosem találok olyan jó barátokat, mint itt - néztem rá mosolyogva. -Nem felejtesz el?
-Idióóta! Hogy felejtenélek el? - akadt ki. -Hogy felejthetném el a világ legjobb barátnőjét? A mi barátságunk kibír akár ezer kilométert is. És ne feledd, hogy meglátogatlak - mosolygott.
-Én is visszajövök párszor - kacsintottam. -De.. mi lesz velem és Rosszal? Elég nehéz a távkapcsolat.. mindent elrontana, azt hiszem - gondolkodtam el.
-Annyit szenvedtetek már együtt, hogy nem tudom elhinni, hogy szétmentek örökre. Egy kis távolság nem fogja elrontani a kapcsolatot. Igaz, ő egy popsztár, de biztos vagyok benne, hogy még a karrierjénél is fontosabb vagy neki. Te ezt ne felejtsd el soha, és ez tartson téged! - adta a tanácsát, majd szorosan átölelt. -Ne merj találni nálam jobb barátnőt - csuklott el a hangja, majd éreztem, ahogy egy könnycsepp hullott a felsőmre.
-Soha - mondtam halkan.
Miután kilelkiztük magunkat, levittük a bőröndöket, és betettük a kocsi csomagtartójába. Egy kis idő után megérkezett Ross, majd Demi is.
-Kérlek, búcsúzzatok el, nemsokára indulunk - mondták a szüleim. Miután kimondta, mind a hárman felém jöttek. Demi szorosan átölelt, majd megszólalt.
-Hiányozni fogsz.. remélem ezután is ilyen jó barátnők maradunk, fogunk beszélgetni, meglátogatsz vagy én téged. Bár nem lesz már ugyanaz, de nem baj. Jegyezd meg, hogy én nem foglak elfelejteni - mondta, majd újra megölelt, belőlem pedig folytak a könnyek, mint valami zivatar. Ezután Kim közeledett felém. Ránéztem, és rögtön elbőgtem magam újra.
-Ne sírj, kérlek - mondta könnyes szemekkel. -Tudom, hogy mi mindig legjobb barátok maradunk, bármi is történjék. Semmi nem választhat el minket. Csak.. ölelj meg, és kész - mondta, majd a nyakába ugrottam. -Bárcsak ne mennél el.. Tudom, hogy ez nem megoldható, de jó lenne.. El sem hiszem - mondta, majd jobban szorított az ölelésén. -Imádlak - mondta elcsukló hangon.
-Én is - néztem rá szomorúan. Már csak Rosstól kellett elbúcsúznom..
Ránéztem. A csillogó szemeit néztem, ő pedig közeledett felém. Egészen biztos vagyok benne, hogy nem fogom kibírni. Rögtön lerogytam a karjaiba, és újra elsírtam magam, de ezúttal nem bírtam abba hagyni. Már úgy éreztem, lázas vagyok a sok pityergéstől, de nem érdekelt. Fogott engem, nem engedett el, a hajamat puszilgatta, csitítgatott.
-Szeretlek - böktem ki ezt az egyetlen egy szót, majd erőt vettem magamon, és befejeztem a sírást.
-Én is - súgta. Megfordultam, és a szüleim megszakadt szívével szembesültem. Egymásra néztek, majd rám.
-Mikor lettünk mi ilyen szívtelenek? Jesszusom! - ismert magára anya, majd mindketten megöleltek.
-Soha nem akarnánk neked fájdalmat okozni. Ne haragudj, hogy ilyenek voltunk a napokban..
-Mire akartok kilyukadni? - mondtam kissé szipogva, kisírt szemekkel.
-Itt maradunk - mosolyogtak, majd újra megöleltem őket, miközben azt hajtogattam, hogy 'köszönöm', utána futottam vissza barátaimhoz, és szorosan átöleltem őket, de úgy, mint még soha. Egész eddig egy nagy űr volt a szívemben, azt hittem egyedül vagyok. De szeptembertől rájöttem, hogy mégsem így van. Na jó, nem szeptembertől, mert ekkor még nem voltam tisztában a dolgokkal. Annyit tudok, hogy ha ők nem lennének, elvesznék ebben a hatalmas úgynevezett ÉLETben.




Köszönöm azoknak, akik itt voltak velem mindvégig. Akik kitartottak velem. Ugyanis aki mindig itt volt, tudta, hogy a részek mostanában ritkán voltak, sőt nagyon ritkán, ugyanis semmi időm nem volt/rossz volt a gépem/különböző okok miatt, amik senkit sem érdekelnek. A lényeg, hogy remélem, aki olvasta/olvassa a blogot, elnyerte a tetszését. Remélem a jövőben újra találkozunk.
Utólag minden kedves olvasónak boldog karácsonyt, és kellemes új évet!! ♥ ♥

2014. október 8., szerda

Chapter Nineteen.'


Sziasztok! Tudom, tudom, már legalább egy hónapja nem jelentkeztem semmivel, de most meghoztam nektek. Mivel következőleg a 20. rész jön, ezért kérnék tőletek 3 megjegyzést. És jöjjön a rész.

November 10. - Szombat

Jól vagyok. Nagyon jól! Tegnap nem történt semmi a suliban, otthon pedig felhoztam az ötletem, miszerint elmehetnénk a nagyiékhoz, amibe bele is egyeztek a szüleim. Igazából a nagyszüleim nagyon aranyosak, és imádom őket, csak az a baj, hogy mióta elköltöztünk, nem voltunk náluk, mivel elég messze vannak New York-tól. Még közbejár az iskola nekem, és a szüleimnek pedig a munka. A nagymamámmal és a nagypapámmal kiskoromban rengeteget találkoztam, és mindig megtömtek étellel, elárasztottak a szeretetükkel. Egyértelmű, hiszen egyetlen unokájuk vagyok. Egyébként ők anya felől vannak, és apa felől sajnos már meghaltak, mielőtt megszülettem volna, ezért egyszer sem láttam őket. Apa mindig sokat mesélt róluk, de valahogy sosem tudtam sem a külsejüket, sem a belsőjüket elképzelni. Hagyjuk a szomorúságot, mert abból már elegem van. Szóval ma úgy döntöttünk, hogy meglátogatjuk őket.

-Caitlin, mondd csak, mikor leszel kész? - kiabált lentről anya, ugyanis elég sok időt töltöttem a szobámban. Nem tehetek róla, nekem mindig nehezebben megy a készülődés. Pár perc múlva leslattyogtam, a szüleimnek pedig tudomására jutott, hogy végre valahára elkészültem, és indulhatunk.
Az út jól telt, elbeszélgettük az időt, közben snickers-t eszegettünk, amit az egyik benzinkútban vettünk.
-Most annyira fel vagy dobva - szólalt meg anyu az anyósülésről. -Nem hinném, hogy azért lenne, mert meglátogatjuk a nagyiékat - nézett hátra mosolyogva.
-Miért olyan furcsa? Mostantól próbálok mindent pozitívan látni, és sokkal kevesebbet szomorkodni - mondtam az ablakot bámulva.
-Csak mostanában furcsa. Olyan szomorú voltál Ross Lynch miatt, hogy nem vetted észre azokat a dolgokat, amik jók - mondta.
-Lehet - feleltem egyhangúan. Sikerült kivernem a fejemből Őt.. Boldog voltam, mégis elő kell hozniuk. Ez annyira nem fair. Nem, hogy örülnének annak, hogy a lányuk végre nem a szobája sarkában ülve szomorkodik, és gondolkodik az élet szörnyűségein.
Az út további részében ritkán szólaltam meg, amit a szüleim rögtön észre vettek, amitől lelkiismeret furdalásuk lett. Ezt pedig én vettem észre rögtön.
-Sajnálom, hogy elő hoztam.. Azt hittem, hogy már túlléptél rajta - mondta anya sajnálkozva.
-Hogy tudnám elfelejteni.. - mondtam már majdnem kérdezve.
-Találsz mást. Aki jobb lesz, és nem fog csalódást okozni - mondta az ismert dumát apa.
Ennyire nehéz felfogni mindenkinek, hogy nem lesz más? Esélyem volt mással lenni, és az esélyt használtam is, amit már nagyon bánok. Hiba volt Eddel összejönni. Így csak magamnak okoztam fájdalmat.
Aki jobb lenne, nem okozna csalódást, az egy tökéletes fiú lenne. Számomra Ross a tökéletes, és nincs jobb. Nem lesz jobb. Nem akarom, hogy legyen jobb. Bárcsak ezt beláttam volna előbb. Akkor talán nem kéne szomorkodnom, és elfelejtenem talán örökre.
Nemsokára meg is érkeztünk. Próbáltam mosolyt varázsolni a számra, ami talán sikerült is.
A nagyszüleim már kint vártak minket mosolyogva. Odamentem hozzájuk, és sorban megöleltem őket, majd egy-egy puszit nyomta az arcukra.
-Annyira hiányoztatok - mondtam mosolyogva.
-Te is nekünk, kincsem - mosolygott a mamám, majd újra megölelt.
-Gyertek, menjünk be - szólt papa, majd bementünk.
A nagyszülők háza általában régi dolgokból áll, nincs semmi modern dolog, de mégis jól néz ki a saját régi stílusával. Igen, az én nagyimék háza is ilyen volt. Szinte minden bútor barnás színű volt, a falak pedig fehérek, világossárgák, vagy szintén barnák. Egy sima kétszobás családi ház volt. Az egyik szobát a hálójuk, a másikat pedig egy újabb háló töltötte ki, ami az én szobám volt még kiskoromban. Bár nem laktam itt, de mégis volt egy szobám, ahol eljátszhattam magamnak, vagy éppen ott aludhattam, ha éppen nem volt hova tegyenek a szüleim, vagy csupán az én akaratomból. Szerettem itt lenni. Valahogy mindig jobban ízlettek a mamám főztjei, és jobban szerettem a nagyszüleimmel játszani. A szüleim mindig elfoglaltak voltak a munkájuk miatt..
Leültünk a konyhában lévő étkezőasztalhoz, és elkezdtünk beszélgetni. Valamit mindig hozzá tudtam szólni, amit beszélgettek, valamikor viszont egyáltalán nem.
-És mi miatt vagy ilyen boldog? - nézett rám kedvesen nagyapám.
-Hát, örülök, hogy láthatlak titeket - mosolyogtam leleplezetlenül. Részben igaz volt..
-Hogy állsz a fiúkkal? - kérdezte meg mama a kérdést, amit általában mindenki feltesz, mikor a tinédzserkorba lép. Tudom, hogy nem tudnak semmiről, és egy ártatlan kérdés volt, mégis mérges lettem erre az ártatlan kérdésre. Hirtelen rosszul éreztem magam, úgy éreztem, túl hosszú sztori, hogy elmesélhessek mindent nekik, és talán majd egyszer mikor felnőtt leszek, és akkor már "csak egy a sok közül" csalódásnak fogom nevezni, akkor el tudom mesélni sírás nélkül. Rosszul éreztem magam, mert ők a nagyszüleim, mégis nem tudnak semmit az életemről.
-Nincs - mondtam egy idő után. Anya és apa rám dermedtek, és talán akartak egy kicsit mesélni, a lányuk szomorú történetéről, de egy könyörgős tekintettel megoldottam.
-Ki kér süteményt? - váltott témát anyu, majd elővette az általa készített tiramisus süteményt.
 Miután mindenki evett a finom süteményből, én elvégeztem a dolgomat, ugyanis a kocsikázás során egyszer sem mentem el vécére. Miután kijöttem, apuba botlottam bele.
-Figyelj, kislányom.. én megértem, hogy rossz emlékként nézel vissza a fiú-ügyedre, de a nagyszüleid nagyon sajnálják, hogy nem tudnak részt venni olyan eseményeken, ami számodra legyen jó, vagy rossz, velük tudsz beszélni mindenről, ezt nagyon jól tudod, és segítenek, ha kell. Ők is fontos szerepet játszanak az életedben, és megérdemelnék, hogy mesélj egy kicsit magadról, amiatt, hogy nem tudnak látni téged - mondta.
-Ne haragudj, de még nem vagyok arra készen, hogy erről mesélhessek - néztem rá.
-Nem kell, hogy erről mesélj. Mesélj nekik bármiről, az iskoláról, a barátaidról, az új lakásról.. Mindegy, csak mondj valamit magadról - mondta mosolyogva, majd megölelt.
Vissza mentem a családomhoz, majd anyura néztem, aki bólintott egyet.
-Caitlin, mesélj nekik az iskoládról, biztos kíváncsiak rá - mondta anya, mire bólogatni kezdtek, hogy meséljek kicsit.
-Hát, az iskola nagyon szép, és jó.. Nem volt túlságosan nehéz beilleszkedni, mert vannak jófej osztálytársaim, akikkel kijövök, de vannak.. izé, akikkel nem.
-Ezt hogy érted? - szólalt meg papa.
-Jaa, sehogy.. Csak vannak kevésbé jófej osztálytársaim is, akik.. akik nem jófejek, hanem.. hanem az ellentétük - gagyogtam össze-vissza.
-Csak nem bánt valamelyikük? - ijedtek meg.
-Neeem, dehogy, erről szó sincs! - nyugtattam meg őket. -Csak egyszerűen.. velük nem jövök ki, mert nem az én társaságom - mosolyogtam el könnyedén. Igazából azért könnyedén, mert valahogy megmosolyogtatott, hogy nekem van társaságom. Mármint, hogy vannak olyanok, akik majdnem ugyanolyanok, mint én. És akikkel el lehet a semmiről is beszélgetni..
-Értem - szólalt meg mama. -Mesélj még.
-Szóval, képzeljétek, a múltkor.. - kezdtem mesélni, majd egyre jobban bele jöttem, és annyit beszéltem, hogy észre sem vettem magam. Viszont mind a ketten mosolyogtak közben, ami engem felvidított, és nem akartam befogni a számat. Jó érzéssel tölt el, hogy törődnek velem, és érdeklődnek, hogy mi van velem. Igaz, hogy körülbelül három hónap után, de mit lehet tenni, sajnos egyiküknek sincs mobilja, ezért sehogy sem tudnak elérni. Nem azt éreztem, hogy ezzel untatok valakit, hanem, hogy érdekli őket, és szívesen elhallgatják a meséimet órákig. Ez miatt rengeteget mosolyogtam közben, és próbáltam megnevettetni őket. A végén arra jutottam, hogy elmesélem nekik a Rossal történt esetemet.
-Igazából erre még nem annyira vagyok készen, hogy elmondjam valakinek úgy, hogy még semmit sem tud róla, de úgy tudom, ilyen eseteknél megkönnyebbülünk, ha kitárjuk a szívünket. Ezért én ezt veletek megszeretném osztani, mert tudnotok kell rólam, és hogy mi minden történt velem az utóbbi majd' három hónapban. Az eddigi meséléseimben ügyeltem arra, hogy minden ilyen fiús-ügyet kihagyjak, de most akkor elmondanám nektek az egészet, ha érdekel titeket.
Persze, érdekelte mindkettőjüket, ezért bele vágtam, és az elejétől a végéig elmeséltem mindent, és semmit sem hagytam ki. Még véletlenül sem magamat fényeztem benne, hogy nem én voltam a hibás, hanem méginkább csak magamat okoltam mindenért. És igazam volt, sokkal jobban éreztem magam, hogy elmondtam mindent. Talán még a szüleimnek sem mondtam el ennyi dolgot, ami ebben benne volt, ezért ők is figyelmesen hallgatták.
-És.. ez történt - értem a végére. Egy ideig egy szót sem szóltak, pedig közben-közben bele szóltak, miközben meséltem, de azután síri csendben ültek. -Ezt a csendet még a temető is megirigyelné - nevettem el magam, majd ők is elmosolyodtak.
-Nagyon örülünk, hogy már jól vagy, és milyen volt, mikor megtudtad, hogy a szüleid megcsalták egymást? Lehet, hogy rossz döntés volt itt hagyni ezt a várost, de azért már mi is megértjük, és biztosan jobban érzed magad nagyobb városban - szólta el magát mama. Igazából már közbeszóltam volna, hogy "mi van? ez vicc?" vagy valami ilyesmi, de a sokktól nem tudtam megszólalni. A szüleim szúrós pillantást vetettek a mamámra. -Nem mondtátok el neki? Illene tudnia - védekezett. Egyáltalán nem tudott senki sem megszólalni. Ránéztem a szüleimre, akiket olyan hűnek, és szerelmesnek hittem, hogy soha nem gondoltam volna, és még merni sem mertem volna gondolni erre. A szüleim megcsalták egymást? Reflex szerűen felpattantam, majd a régi "szobámba" vettem az utamat, és bevágtam magam mögött az ajtót. Leültem a földre, miközben még hallottam a papám válaszát.
-Hagyjátok, magányra vágyik. Ilyenkor nem szabad zavarni őt.. - mondta, majd tovább beszélgettek valamiről, de nem érdekelt. Felálltam, majd az ágyam felé vettem az irányt, ahol hercegnős párnahuzat volt felhúzva. De imádtam a hercegnőket.. A falak rózsaszínűek voltak, ahogy az egész szoba. Alaposan körül néztem, majd felálltam, és a kicsi íróasztalkámhoz leültem. Megsimítottam az asztalt, és jó érzéssel töltött el. Felidézte a gyerekkoromat. Akkor még alig vártam, hogy felnőjek, és azt csináljak, amit akarok. Még nem nőttem fel teljesen, ez igaz, de rájöttem, hogy már nem is akarok. Felnőttnek lenni annyira bonyolult, ráadásul tele vannak problémákkal. Gyereknek lenni fantasztikus. Igazából ha visszatekerhetném az időt, nem tennék semmit másképp, csak kiélvezném, hogy gyerek vagyok, és nem arra pazarolnám az időmet, hogy azon gondolkozzak, milyen lehet, vagy végre mikor leszek felnőtt. Nem akarok felnőni. Gyerek akarok maradni. Amikor még csak az volt a legnagyobb probléma, hogy letört a barbibaba feje, és nem lehet visszatenni. Amikor egy egész napon át csak játszottam a babáimmal, vagy bármi mással. Szerettem gyerek lenni.
Az íróasztalka felett van egy polc, amin voltak pár fontos dolgok. Mármint csak számomra voltak azok. Levettem a polcról egy fehér zenélő dobozt, ami belülről rózsaszín volt, és egy balerina forgott körbe-körbe, miközben egy kis zenécske szólt. Imádtam ezt a dobozt. Fogalmam sincs, hogy miért. Csak néztem, és néztem a dobozkát. Sok emlék jutott róla eszembe. Mikor itt aludtam a nagyiéknál, elalvás előtt mindig meghallgattam a benne lévő zenét, és közben csak bámultam azt az unalmas balerinát, aki csak forgott, és semmi mást nem csinált. Amikor rosszul éreztem magam, csak kinyitottam, és máris mosolyogtam. Most is így tettem. Elmosolyodtam mindezen, és nem tudtam letörölni. Bármennyire is rosszul voltam, mert felkavart amik történtek, mégis mosolyogtam gondolkodás nélkül. Becsuktam, majd vissza raktam a helyére. A polc még tele volt mindenféle plüssökkel, aztán ott volt köztük a kedvenc babám is. És már az egyetlen is, ugyanis a többi a régi házban volt, most meg már egy kislánynál, ugyanis eladtuk. Bár úgy sem használnám, kár érte.
Az ablakra pillantottam, ami az egyetlen volt a szobában. Kicsit lejjebb volt, mint egy ablaknak lennie kellett, de azért volt, hogy le tudjak rá ülni. Az ablakpárkány helyett a falra lehetett ráülni, amin egy rózsaszín és egy fehér vánkos van. Leültem az egyikre, majd feltettem a lábam, és kinéztem az ablakon. Valójában kicsit nehezebb volt a kilátni, ugyanis tele volt ragasztgatva matricákkal, üvegfestékkel rajzolt virágokkal, betűkkel, ami az én nevemet ábrázta. Miközben elmerengtem a matricákban, elkezdett csöpögni az eső. Az esőcseppeket nézegetve, amik az ablakra cseppentek, rájöttem, hogy megnyugodtam, és kész vagyok megbeszélni a szüleimmel a dolgokat.
-Lassan mennünk kéne - szólt anya, mikor beléptem a konyhába, majd leültem.
-Először beszéljünk - vágtam parancsoló módba. -A lányotok vagyok, és magyarázatot kérek az egészre - néztem rájuk. -Mondjátok, hogy csak vicc volt az egész! - néztem riadtan, majd elmosolyodtam. -Poén, ugye? Mert akkor nagyon jók vagytok, menjetek el színészneek! - nevettem el magam. -Miért csak én nevetek?
-Mert nem vicc, kisunokám - simította meg a hajamat papa.
-Csak egy kis hibát követtünk el, és.. - kezdte apa.
-Egy KIS hiba? - emeltem ki a "kis" szót. -Ha annyira kis hiba volt, akkor miért költöztünk el? És miért nem mondtátok el?
-Elakartuk, de.. - kezdte anya.
-De nem vagyok hozzá túl komoly, hogy megértsek egy ilyen szitut, vágom én - vágtam közbe. Talán nem nyugodtam le annyira.
-Erről szó sincs, csak egyszerűen nem akartuk, hogy tudj róla - mondta apa.
-Mert ha megtudod, minden megváltozik, és ránk is másképp tekintesz, és talán már szeretni sem fogsz minket. De hidd el, hogy mind a ketten megbántuk, amit tettünk - felelte anya.
-Akkor változott meg minden, mikor elköltöztünk. Akkor talán rosszul döntöttetek. Mert hogy nincsenek valami jó élményeim, az biztos. Egyetlen egy barátom van, akiben mindig megbízhatok. És hogy gondoltátok? Hogy ne tudnálak titeket szeretni, mikor ti vagytok a szüleim? - sírtam el magam, majd megöleltem őket. -Én nem haragszom rátok, mert egyrészt igazatok van, de másrészt pedig nekem is igazam van - mondtam mosolyogva.

*Fél óra múlva

-Sziasztok! Nagyon szeretlek titeket! - integettem a kocsiból a nagyszüleimnek, majd elindultunk.
Pár percig csend volt, majd apa megszólalt:
-Jól tetted, hogy elmondtad nekik - mondta.
-Joguk van rá, hiszen a nagyszüleim, és szinte semmit nem tudnak mostanában rólam - feleltem büszkén. -Mellesleg nem nagy történet. Pár év múlva csak egy csalódás lesz a sok közül - mondtam elszomorodva. Nem akarom, hogy egy legyen a sok közül. Miért nem tudom elfelejteni?
-Még mindig szereted, ugye? - nézett hátra anya.
Nem feleltem semmit, csak bedugtam a fülembe a fülhallgatómat, majd beindítottam az egyik kedvenc számomat. Tudtam, hogy a szüleim így is tudni fogják, szó nélkül, hogy mit válaszoltam volna. Hogy tudtam volna elfelejteni? Hogy tudnám elfelejteni?

*Egy óra múlva

Kim: Szia! Van valami programod mára?
Én: Szia! Hát, voltunk a nagyéknál, és úgy gondoltam, pihe..
Kim: Remek! Azt hittem, rosszkor hívok.. Szóval akkor, elmondom, hogy hova gyere.. Tudood.. izé, a plázát kissé meguntam, meg minden mást, ezért inkább mehetnénk máshova.
Én: Mondjuk a parkba?
Kim: Uncsiii! Figyelj, van egy hely nem messze tőletek, egy ilyen kis.. elhagyatott, izé... hely. Elmagyarázom.
Miután elmagyarázta, hogy hova kell mennem, leraktuk a telefont. Fogalmam sincs, hogy miért pont egy elhagyatott helyet választott jó találkozóhelynek, de végülis Kim ilyen. Furcsa. Nem kell őt megérteni. Szóval elkezdtem készülődni, mert már csak háromnegyed órám volt.

*Háromnegyed óra múlva

-Elkészültem! Elvinnétek? - kiabáltam anyuéknak az előszobából a konyhába.
-Hova is kéne mennünk? - vette a kabátját apa.
-Hát, valami elhagyatott helyre - mondtam, bár lehet, hogy rossz ötlet volt.
-Elhagyatott? - jött be anyu. -Nem mész te semmilyen elhagyatott helyre! - vitte fel a hangját.
-Anyuu, nyugi. Semmi gond nincs, csak egyszer máshova megyünk, mint a plázába vagy a parkba. Igaz, elhagyatott, de nem lesz semmi bajom. Mi történne ott? Hiszen nincs ott senki, azért elhagyatott! - feleltem frappánsan.
Miután anyuék lealkudozták velem, hogy fél óránként megcsörgetem őket jelként, hogy élek, elengedtek, úgyhogy apu elvitt a helyre.
Még nem volt sötét, viszont kicsit beborult, és úgy hiszem, megint eső lesz. Meteorológusnak készülök.. Hah, amúgy nem.
Szóval kiszálltam a kocsiból, miután elköszöntem elég hosszan aputól, majd befelé indultam. Igazából nem annyira nézett ki elhagyatottnak, és nem volt benne semmi félelmetes, vagy ilyesmi. Alaposan körül néztem, hogy megtaláljam Kimet, de sehol sem láttam senkit. Éppen felakartam őt hívni, mikor megszólalt valamilyen dallam, fogalmam sincs, honnan.
Annyira tetszett a dallama, hogy elbambultam, és mire feleszméltem, megláttam...

2014. augusztus 29., péntek

Chapter Eighteen.'

November 6. - Kedd

Ezt hívják eléggé rossz napnak..
Az egész reggel kezdődött, amikor fogalmam sem volt, hogy mit vegyek fel, ehhez még esett is az eső, JA, és mivel anyuék dolgoznak, valószínű, hogy sétálok suliba! Ez aaaz, ennél jobban nem is indulhatna semmi!
Az utolsó pillanatban, amikor már el kellett volna indulnom, felkaptam valami egyszerű meleget, megcsináltam a hajam, és most egy kis sminket is dobtam magamra, bármennyire is késésben vagyok. De csak azért tettem a sminket, mert Kim szerint szörnyen nézek ki.. Mikor már indultam volna, nem találtam az esernyőmet.
-Hol van az esernyőm? HOL VAN AZ A ROHADT ESERNYŐ? - mérgelődtem, bár nem tudom, hogy kitől kérdeztem. Igazából pontosan a szemem előtt volt, az ablakpárkányon, de én hülye, nem vettem észre. Végre valahára elindultam, és már szinte futottam a suliig.  Mikor odaértem, épp hogy becsengettek, ezért megint futottam, ezúttal fel a terembe. Szerencsémre még nem volt bent a tanár, ezért gyorsan le tudtam vetkőzni, és elővenni a cuccaimat. Sietősen köszöntöttem mindenkinek, aztán leültem a helyemre. -Hé, mi történt? - nézett rám Kim.
-Semmi, gyalog jöttem - mondtam tiszta nyugodtan.
-De hát esik az eső! - mondta döbbenten.
-Azta, tényleg - színleltem, bár pontosan tudtam. Bejött az angoltanár, majd leült a helyére, és kérdezett sorban minket a tananyagról. 
*Az egyik szünetben
Üldögéltem csendben a helyemen, miközben Kim folyamatosan beszélt hozzám. Egyszer csak Rose jött felém, és megszólalt.
-Akkor szabad a pálya a popsztárocskánál? - mosolygott gúnyosan.
-A közelébe ne merj menni, vagy kitépem a hajad! - jött ki a számból gondolkozás nélkül. Kim rám nézett, majd mosolyogni kezdett. 
-Úúú, úgy látszik, valaki még szereti őt - mondta Rose. 
-Nem igaz! Túl vagyok rajta, és boldog vagyok nélküle is, miért nem tudja senki elhinni? - szakadt ki belőlem. Rose visszaült a helyére, majd Kim újra rám nézett mosolyogva.
-Nem megmondtam? Még mindig szereteeeed! - ölelt át Kim.
-Amúgyis mindegy lenne, mert neki is van barátnője, és nekem is van barátom - mondtam szomorúan.
-Mi? Dehogy van barátnője! Ezt meg honnan veszed? - csodálkozott.
-Tegnap összefutottam vele.. És, és.. látott engem a bulin! Tudtam, hogy látok valakit, és nem csak képzelődöm!
-Kit láttál? - jelent meg Ed, majd nyomott egy puszit az arcomra.
-Senkit! Sokat képzelődöm - mosolyogtam.
-Elmehetnénk délután valahova - mondta Ed.
-Igen, mehetnénk - mondtam, majd elment.
-Szakítanotok kéne - mondta Kim, majd becsengettek.
-Fejezd be! - szóltam rá, bár egész órán tele tömte a fejemet hülyeségekkel, amiket én nem akartam, hogy a fejemben legyenek. A szünetben még mindig folytatta.
-Olyan szép pár voltatok együtt. Boldogok voltatok. Igazán szerencsés voltál, mert Ross téged választott a sok lány közül. Láttad mennyi rajongója van? Sook! És mégis veled van! Vagyis, már csak volt.. Szörnyű vagy! Miért taszítod el azt az embert, aki tényleg szeretett, és bármit megtett volna érted? - nézett rám.
-Bármit megtett volna? Ha így lenne, akkor még mindig együtt lennénk - mondtam egyre halkabban, miközben a földet néztem.
-Túl makacs vagy. Miért hibáztatod? Te is hibás vagy ugyanúgy!
-Ahj, tudom, de.. már mondtam, hogy mindegy! Van barátom, és neki is van barátnője! - ismételtem.
-Fogd már fel, hogy nincs barátnője! Lehet, hogy csak kitalálta! Kitudja! - kiabálta idegesen.
*Suli után
-Tehát.. tehát.. Lehet, hogy tényleg csak kitalálta? És.. akkor nem igaz? - gondolkodtam magamban, miközben Ed állt meg előttem.
-Akkor hova szeretnél menni? - mosolygott.
-Háát, nekem mindegy - mosolyogtam vissza, majd elindultunk egy cukrászda felé, ahol.. ahol megismertem Rosst. -Öö, szerintem jobb lenne, ha egy más cukrászdába mennénk..
-Miért? Itt a legfinomabb a süti - mosolygott, majd behúzott magával. Leültünk az egyik helyre, ahol pontosan láttam, hogy hol ültünk a múltkor Rossal. Elkezdett beszélni hozzám, bár semmit sem értettem, mert állandóan a helyet néztem, és felidéztem az emlékeket.
-Hahó, figyelsz te rám? - 'ébresztett' fel. -Akkor milyen sütit hozzak neked?
-Mindegy.. amilyet te eszel - mondtam, majd mielőtt elment volna a sütiért, adott egy puszit. Megint a helyre néztem. -Itt ebben a cukrászdában ismertem, és kedveltem meg Rosst. Itt mondtuk el egymásnak az életünket. Most azt kívánnám, bárcsak ne ismertem volna meg, de.. nem tehetem. És nem akarom. Hülye vagyok! - gondoltam. Ed épp meghozta a sütiket. 
-Remélem, hogy ízleni fog, ezt még én sem kóstoltam - mosolygott, majd enni kezdtünk, és beszélgetni. 
Azon gondolkodtam, miért gondolok mindig Rossra, miközben Eddel nagyon jól érzem magam. 
-Amúgy jól vagy? - kérdezte.
-Hát, nem annyira, mint eddig szoktam. A napokban rosszul éreztem magam, és.. - mondtam a szemébe nézve, aztán egy pillanatra megálltam. Ed helyett Rosst láttam.
-Én vagyok az oka? - nézett rám gyönyörű barna szemeivel, és a legaranyosabb nézésével Ross.
-Igazából.. igen, te! - vágtam rá, de rájöttem, hogy nem is Rosszal beszélek.. Képzelődöm?
-Mi? - nézett rám furcsán immár Ed.
-Ó.. semmi, bocsi, nem neked szántam, vagyis, ahj! - mondtam kétségbeesetten.
-Látom rajtad, hogy van valami baj - fogta meg a kezem. Miért nem érzek semmit az érintésétől?
-Nem, semmi.. tényleg - győztem meg őt, majd újra normálisan kezdtünk el beszélgetni. Elég lassan telt az idő, és annak ellenére, hogy jól érzem magam vele, mégis valahogyan unatkoztam, és nem találtam a helyem. Valahogy nem tudtam vele úgy elbeszélgetni, mint.. mint másokkal?! 
Furcsa volt, és olyan.. semlegesen éreztem magam. Semmi életkedv. De mitől? No comment.
Legalább egy órájára rá haza mentünk, vagyis én az én otthonomba, ő meg az övébe. 
-Szia, kicsim! Merre jártál? - kérdezte apa. Leültem mellé, majd megszólaltam.
-Eddel voltam abban a cukrászdában, ahol megismerkedtem Rosszal - szakadt ki belőlem. Ezt miért is mondtam?
-Á, értem. Ahol megismerkedtél vele? És azt a fiút is megismerted, Edet? - nézett rám rejtélyesen.
-Öm, i-izééé.. - dadogtam. -Olyan éhes vagyok, meg tudnék enni egy lovat! Te nem vagy éhes? Együnk valamit! Mondjuk egy lovat! - váltottam témát.
-Kislányom, látom rajtad, hogy te valamit nem vallasz be magadnak, és másoknak sem, nem gondolod? - nézett még mindig rejtélyesen. -Jót akarunk neked. 
-De hát nektek semmi sem jó! Amikor Rosszal veszekedtem, mindenki azt hajtogatta, "ne ragaszkodj egy emberhez", "ő egy popsztár, bárkit megkaphat" - változtattam meg a hangomat mélyre. -Aztán meg, "téged választott", "valld be, hogy még mindig szereted", "még szereted őt", "ti vagytok az örökké" - változtattam meg a hangomat ezúttal vékonyra, majd pofon csaptam magamat, amitől apu igazán furcsán nézett rám.
-El kéne vinnünk pszichológushoz - motyogta. 
-Remek! Most meg mehetek a dilidokihoz. Szerintem is rám férne - mondtam, majd felmentem a szobámba, és becsaptam magam után az ajtót.

November 7. - Szerda

Tegnap rendkívül sokat gondolkodtam az este folyamán, és rögtön egy elhatározással keltem kora reggel, amikor ugyebár felébresztett a telefonom ébresztője.
-Lehet, hogy tényleg igazuk van a többieknek? Egész eddig vak voltam, és nem láttam be azokat a dolgokat, amik igazából már tények voltak. Szerettem volna igazságot tenni magamban, és egész eddig nem sikerült. Elvesztettem azt az embert, akit szerettem, és akibe legelőször belebotlottam, hozzá menekültem, és hazudtam magamnak, hogy jól érzem magam vele. Mert a cukrászdában így éreztem, csak mégsem igazán. Azt gondoltam, egy nap alatt kiszeretek belőle, és akkor majd bele szeretek a másikba. De mennyire tévedtem! Ahogy teltek a Ross nélküli eltöltött napok, annál jobban szerettem, és még annál jobban is hiányzott. Bármit meg tudtam volna adni akár egyetlen érintésért, és ezt nem vallottam be magamnak. Nem hallgattam senkire, még magamra sem. Nem gondolkodtam. Hiszen egyértelmű volt.. a sok sírás, a rosszullét, a gondolatok.. (Vigyázat, ez nyálas lesz, de még annál igazabb) Üresnek éreztem magam! Nem láthattam, nem nézhettem bele barna szemeibe, nem láthattam, ahogy mosolyog, nem éreztem az érintését, nem ölelhettem meg, nem csókolhattam meg. Igaz, láttam őt, de kevés volt, mert csak beszéd volt, és semmi más. Olyan volt, mintha idegenek lennénk. Mintha nem is ismernénk egymást. Hiányzik. Most már bevallom! És azt is, hogy szeretem őt. Miért nem jöttem rá eddig? Te jó ég! Elutasítottam, megbántottam, elveszítettem, és mindenért Őt okoltam. Hiszen Ő csak egy apró hülyeséget ejtett, ami engem annyira kiborított, hogy elvesztettem. Meg kell mondanom Ednek! Megérdemli az igazat! - jöttem rá mindenre gondolataimban. Elég szomorú, hogy legalább egy hét kellett rá, hogy rájöjjek. A pár órás gondolataim elvezettek hajnali kettőig, ezért nem sokat aludtam, de nem is akartam. Csak arra vártam, hogy bocsánatot kérjek Rosstól, hogy megöleljem őt, hogy megcsókoljam. Csakis vele akarok lenni.
Kiugrottam az ágyamból, majd felkaptam magamra azt, ami a kezembe került. Rekord sebességgel felöltöztem, majd megmosakodtam, és megcsináltam a hajamat. Hamarabb indultunk el, ezért a suli körül nem volt annyi diák, mint amennyi szokott lenni. Miközben a kapuban Kimre vártam, megjelent Ed.
-Szia! - köszönt, majd egy puszit nyomott az arcomra.
-Szia.. Figyelj, szeretnék veled beszélni - mondtam kevésbé magabiztosan.
-Hallgatlak - mondta mosolyogva. 
-Öööm, izé.. tudod, azt szerettem volna mondani.. hooogy.. - húztam az időt. -Szóval arról van szó, hogy.. Kíváncsi vagyok, miért mosolyogsz ennyit - improvizáltam. Ahj, Caitlin! Miért nem mondtad el?
-Mióta együtt vagyunk, csak mosolyogni tudok - mondta még mindig mosolyogva. Ez.. nagyon aranyos. Akaratlanul is elmosolyodtam, és megöleltem. 
-Sziasztok - köszönt Kim. Végre!
-Szia, gyere, menjünk be - húztam el Kimet. -Mondanom kell valamit - néztem rá. -Igazad volt, és nagyon sajnálom! - fakadtam ki.
-De hát miben? - nézett rám furcsán.
-Rosszal kapcsolatban.. Sajnálom, nagyon önfejű voltam, és nem bírtam magamnak sem bevallani, hogy még mindig szeretem - mondtam, sóhajtottam egyet, majd megöleltem.
-Örülök, de, hogy jöttél rá? És.. hisz előbb ölelkeztél Eddel! - kérdezősködött.
-Nézd, én megpróbáltam neki elmondani, de olyan aranyos velem, és azt mondta, mióta együtt vagyunk, csak mosolyogni tud..
-Akkor mikor akarod neki elmondani? Ezt már nem húzhatod, és ma még Rossnak is el kell mondanod, hogy mit érzel, vagy én mondok el mindent mind a kettőnek! - mosolygott.
-Neee, nem! Megoldom egyedül is, csak kell egy kis idő..
-Rendben. Órák utánig van egy kis időd Eddel - mondta, majd felment az osztályba. Leültem a lépcső egyik fokára, és gondolkodni kezdtem, hogy hogyan mondhatnám el Ednek és Rossnak. Egyszer csak azt vettem észre, hogy becsengettek. Felfutottam a terembe, majd előcuccoltam.
*Órák után
Még mindig nem mondtam el Ednek, úgyhogy addig kell cselekednem, amíg Kim meg nem teszi ezt. Félénken odamentem hozzá, majd próbáltam megszólalni. Egyszer már szólaltam volna, egyszer csendben gondolkodtam.
-Igen? - mosolygott Ed.
-Azt.. szeretném mondani.. - kezdtem bele. -Kérlek, ne haragudj rám, nem szeretnélek megbántani, de.. Na jó, kimondom. Rosst szeretem - vágtam a közepébe, majd kimondtam. Egy ideig csendben álltunk egymással szemben. -Nézd.. te egy nagyon-nagyon aranyos és kedves srác vagy, és megérdemled a boldogságot. De ezt én neked nem tudom megadni, mert közben szenvedek, és rosszul érzem magam. Sajnálom - mondtam.
-Nem haragszom rád. Tudtam, hogy rá fogsz jönni, hogy még mindig szereted. Inkább én kérek bocsánatot, amiért közétek álltam - mondta lesütve a szemét.
-Nem, erről szó sincs. Én döntöttem így.. bocsi. Nem tudom, mi ütött belém, és hogyan gondoltam, hogy össze jöttem veled, miközben nem is ismertük egymást - mondtam ki, majd megöleltem. -Barátok azért lehetünk, ugye? - mosolyogtam.
-Persze - bólintott, majd újra megölelt.
Kimentem a teremből, és nagy meglepetésemre Hopeba ütköztem bele.
-Bocsi, nem direkt volt - kért bocsánatot. -Kérdezhetnék tőled valamit?
-Semmi baj. Mi az?
-Szereted őt? - nézett rám kíváncsian.
-Kit? - kérdeztem, mert nem igazán tudtam, hogy kire gondol.
-A sztárocskáról beszélek - nevetett fel. -Szereted? - váltott komolyra.
-Miért vagy ilyen kíváncsi? - kérdeztem mosolyogva, majd megrántotta a vállát, amolyan "csak úgy"-osan. -Hát, ha érdekel, akkor mondom. Elvesztettem őt, egy hülyeség miatt. Nem vallottam be magamnak, hogy még mindig szeretem. Ed közelébe rohantam, akinek valószínűleg most összetörtem a szívét. A szüleim, és a barátaim sem értettek egyet a cselekvésemmel. Rosszul voltam, nagyon, de nem tudtam, hogy mitől. És végül bevallottam magamnak mindent. Most pedig rohannom kéne, hogy bocsánatot kérjek tőle - nevettem el magam. -Kicsit untató sztori.
-Nem az. Az emberek elvesztik az eszüket a szerelem miatt, ez teljesen érthető - mondta. -De végül rájöttél, és az a fontos - mosolygott. 
Elindultam, de egy pillanatra megálltam, és vissza néztem. -Te hogy hogy ilyen kedves vagy, és Rose, a barátnőd egy igazi boszorkány? - nevettem.
-Különbözőek vagyunk, de annál jobb barátnők. Az ellentétek vonzzák egymást, és ez nem csak a szerelemre igaz - mondta. -Menj, beszélj vele - kiáltott, mert kicsit messzebb voltunk egymástól. Ezúttal már futottam, és azon gondolkodtam, mit mondhatnék neki. 
-Hé, hé! Hova, hova? - kiabált utánam Kim.
-Rosshoz - kiabáltam mosolyogva. Szerencsére nem esett az eső, mint a múltkor..
Futottam, ahogy csak tudtam. Csak a cél érdekelt. Annyit gondolkodtam, hogy mit mondjak neki. Átgondoltam, eljátszottam a fejemben, mire oda értem. Magabiztosan becsengettem. Éppen Ross nyitott ajtót.
-Caitlin? Mit keresel itt? - kérdezte furcsán, majd bementem.
-Zavarok? Beszélnünk kell - néztem rá. Bólintott, aztán bementünk az ebédlőbe.
-Hát.. miről lenne szó? - kérdezte.
-Én.. nagyon-nagyon sajnálok mindent, amit tettem, és egy idióta vagyok, most már bevallom. Egész eddig tagadtam, hogy még mindig szeretlek, de rájöttem, hogy bármennyire is elakartalak felejteni, sehogyan sem tudtalak kiverni a fejemből. Ross... hiányzol! - mondtam ki mindent, amit gondoltam, miközben egy könnycsepp hullott le a szememről. Letörölte a könnyemet, mélyen a szemembe nézett, majd elfordította a fejét.
-Nézd.. neked van barátod, aki valószínűleg nagyon szeret, és te is őt - mondta folyamatosan a földet pásztázva.
-Szakítottam vele.. És tudod, miért? Mert, hogy járhatnék olyannal, aki szeret, miközben én mást szeretek? - néztem rá sírt szemekkel.
-Csak egy hülyeség volt. Bocsánatot kértem volna, de elküldtél. Megakartam beszélni, de összevesztünk. Téged hibáztattalak, mert nem tudtam felfogni, hogy elveszíthetlek ilyen könnyen. És ott voltam a halloweeni bulin. Ott voltam. Láttalak azzal a gyerekkel csókolózni. Azért mentem el, hogy rendbe hozzam a dolgokat, mert hiányoztál. Másnap szakítottam veled. Aztán összefutottunk, mikor te mentél haza felé, mert a sulid felé mentem, hogy beszélhessünk. Inkább azt hazudtam, hogy a barátnőmhöz megyek. Mondd, kihez mentem volna? Rád gondolok minden reggel, amikor felnyitom a szemem. Rád gondolok minden este, mikor felkapcsolom a villanyt. Rád gondolok minden pillanatban, az életem minden napján. Te vagy a fejemben minden alkalommal. Hogy felejthettelek volna el? - mosolygott. -De nem.. megbocsátok, de csak barátok maradjunk - mondta. -Sajnálom, nem akarom, hogy szenvedj..
-Úgy szenvedek a legjobban, ha nem vagy mellettem - mondtam, miközben záporoztak belőlem a könnycseppek.
-Ne sírj, kérlek - törölte le könnycseppjeimet, majd bele nézett a szemembe. Láttam, ahogy egyre közeledik, és majdnem megcsókolt, végül megölelt. De.. ez nem csak egy sima ölelés volt. Tele volt érzelemmel és hiánnyal. Sokkal jobban éreztem magam egy öleléstől, ami Tőle volt. Ahj, ezt nagyon elcsesztem.
-Hé, mi lenne, ha filmeznénk egyet? Tudod, mint egy haverral, cimbivel, baráttal, társsal - mondta.
-Jó - húztam mosolyra a számat. Betett valami vicces filmet a lejátszóba, amit miután elhelyezkedtünk, elkezdtük nézni. Mikor már körülbelül a felénél járt a film, azt éreztem, hogy egyre jobban álmosodom, és lecsukódik a szemem.

November 8. - Csütörtök
Reggel - valószínűleg - szokásosan a telefonom ébresztője keltett fel, ezúttal nem otthon. Hanem Ross
karjaiban. Vagyis mondhatjuk. Az ébresztőre Ross is felébredt.
-Hány óra? - kérdezte álmos hanggal, fel sem nyitva a szemét.
-Nem tudom, egyáltalán hol vagyok? - kérdeztem szintén álmosan, kómás fejjel. Felnyitotta a szemét, és rájött, hogy igazából hogyan is fekszünk.
-Öö, biztos álmomban helyezkedtem el így - mentegetőzött, bár nekem igazából tetszett. Hehe. Ha már nem leszünk együtt, azért az utolsó napon had legyek a közelében. 
-Várjunk.. NEKEM NEM KÉNE SULIBA MENNEM? - ugrottam fel. -Basszus, még anyuéknak sem szóltam semmiről - mérgelődtem már az előszobában. Mikor már a cipőmet vettem, Ross feltápászkodott a kanapéról, majd oda jött hozzám.
-Ne vigyelek el? - kérdezte az életmentő kérdést.
-Hálás lennék - mondtam, majd felkaptam a hátizsákomat (ami igazából egy táska volt), és rájöttem, hogy még tanulni sem tanultam. Ez az Caitlin, irtó szuper vagy, megint megcsináltad a tutit. Hajrá.
Ross elvitt a suliig, majd búcsúzóul a megszokott módon egy puszit akartam neki adni, de rájöttem, hogy nem vagyunk együtt, ezért inkább csak elköszöntem, és kiszálltam. Megnéztem a telefonomat, ahol huszonkettő hívás és nyolc üzenet Anyától, hét hívás és két üzenet apától, öt hívás és tizenegy üzenet Kimtől várt. Uff. Gyorsan felhívtam anyát, és tájékoztattam őt a dolgokról, és természetesen bocsánatot kértem, amiért nem szóltam, nem vettem fel, és el sem olvastam az üzeneteket, ugyanis elfelejtettem szólni, mert úgy volt, hogy nem alszok ott, csak filmezünk, és mivel a szokásom némára állítani a telefonomat, semmit sem hallottam. 
-Mondd, te meghülyültél? - jött felém Kim. -Hívtalak, üzentem, de semmi. Anyukád és apukád nagyon keresett téged, te hol voltál? - nézett rám idegesen.
-Ne haragudj, le volt némítva a telefonom.. És Rossnál voltam, vagyis inkább mondhatni, haveromnál, cimbimnél, barátomnál vagy társamnál. Mindegy, a lényeg, hogy elkezdtünk filmezni barátokként, végül elaludtunk, éés szerelmesen keltünk fel - számoltam be kevésbé érthetően. -Mármint.. álmában átölelt.
-Ééértem.. vagyis.. Igazából semmit nem értek. Nem úgy volt, hogy bocsánatot kérsz, megbeszélitek, bla bla, boldogan éltek, amíg meg nem haltok, happy end, és én akkor elkiáltom magam, hogy "IMÁDOM A HAPPY ENDET"? - mondta el az elképzelését, ami pontosan teljesen máshogyan alakult.
-Én bocsánatot kértem, meg minden, és azt mondta, nem tud elfelejteni, és idézem: "Rád gondolok minden reggel, amikor felnyitom a szemem. Rád gondolok minden este, amikor felkapcsolom a villanyt. Rád gondolok minden pillanatban, életem minden napján. Te vagy a fejemben minden alkalommal." - mondtam. -De nem.. nem haragszik rám, de csak barát akar lenni.. 
-Tényleg? - nézett rám ravaszul. -Vagy csak kell neki egy kis idő. Meglátod, minden rendbe jön - váltott át komolyra, majd megölelt. -Mit mondott még? - kérdezte kíváncsian. Rá néztem amolyan "naaa" nézéssel, majd elnevette magát. -Ennyivel tartozol, ugyanis nem kiabálhattam azt, hogy "IMÁDOM A HAPPY ENDET" - mondta el újra, belekiabálva a fülembe.
-Oké, most megsüketültem - nevettem fel. -És ne kiabálj annyit, mert még hülyének néznek - mondtam mosolyogva. Kim legyintett egyet, ezzel elrendezve a kiáltásait. -Képzeld, mikor megölelt, sokkal jobban éreztem magam. Annyira hiányzott. De még mindig hiányzik.. - számoltam be, miközben felmentünk a terembe. 
-Caitlin, ez nem maradhat így.. muszáj kibékülnötök! -mondta, majd szomorú arccal néztem rá. -Ne, ne nézz így, mert még elsírom magam - mondta.
Belépve az osztályba, szörnyű ricsaj fogadott minket. Ordítoztak, dobálóztak, és úgy éreztem magam, mint az állatkertben. Csendesen leültem a helyemre, majd előrakodtam az első órára. Az órarendemre pillantva kissé meghökkentem, ugyanis a tegnapi cuccaim vannak bepakolva. Miért is? Áhá, otthon sem voltam.. Nincs mit tenni, felelőtlen vagyok, és nem tudok gondolni semmire. Szörnyen sokat sajnáltatom magam, és csak erre tudok gondolni, semmi másra. Hát.. elég rosszul jönne, ha hirtelen megbuknék valamiből, mert nem azzal foglalkozom, amivel kéne. Első óránk fizika volt, ami tegnap nagy szerencsétlenségemre nem volt. 
-Miért vagy ugyanabban, amiben tegnap? - jött a padom elé Demi.
-Mindegy, hosszú sztori.. Egyébként nagyon sajnálom, és tényleg igazad volt neked is az egészben - mondtam.
-Akkor jól alakult minden? - mosolygott.
-Nem egészen... - feleltem. -Majd a szünetekben mesélek - mondtam, mikor becsengettek.
Pár perc után megjelent a tanár, aki miután leült, rögtön a naplót nézte, hogy kit hívjon ki felelni, vagy a házit megoldani a táblánál. Végül is ugyanaz, csak jelenleg a másodiknak jobban örültem volna. 
-Caitlin Smith - mondta ki a nevemet. Ez nem jelent jót.. -A táblához! Oldd meg a házi feladatot! - parancsolta. Szívás! Azt sem tudom, mi volt a házim!
-Hé, vidd ezt - súgta nekem Kim, majd odaadta a füzetjét, mikor a tanár nem figyelt.
-Siessen, nem érünk rá egész nap! - kiabálta. Ó, de kedves ez a tanár! Imádom! 
A tábla elé álltam, és a füzetből leírtam a táblára a házit. Csak remélni tudtam, hogy nem veszi észre, hogy nem az enyém a füzet.. 
-Rendben. Ötös, leülhetsz! -  mondta, miután leírtam mindent, amit benne találtam. Megkönnyebbülten ültem le a helyemre.
*Suli után
Szerencsére nem kaptam sok lecseszést, és ahányszor tudtam, kicseleztem őket nulla lebukással. Ez aztán a teljesítmény. Főleg tőlem..
Ami elég rosszul esett, hogy Ed egyáltalán nem szólt hozzám, meg semmi.. Nagyon sajnálom, ami történt, de nem tehetek róla, hogy ilyen érzéseim vannak. Csak ne bántottam volna meg ennyire.. Egyáltalán miért jöttem össze vele, miközben Rosst szerettem? Hülye vagyok, ez tény..
Órák után Kimmel haza sétáltunk, és a hétvégét tervezgettük. Állandóan Ross járt a fejemben, de úgy döntöttem, elhessegetem a gondolataim körül, és megpróbálom őt elveszíteni, ugyanis más választásom nincs. Sajnos. Neeem, nem sajnos! Csak pozitívan! Semmi sírás, semmi gondolkodás! Több időt szánok a tanulásra, a barátaimra és a családomra. Például rég láttam a nagyit! A hétvégén tutira meglátogatom! Programokat szervezek, amikorra csak tudok, és így legalább nem ilyesmiken fog járni az agyam. Remélem.
A házunk előtt elköszöntem Kimtől, majd bementem.
-Caitlin, te vagy? - kiáltott a konyhából anya.
-Ööm, neeem! - kiáltottam vissza, ugyanis pontosan tudtam, hogy bajban vagyok. Próbáltam felszökni a szobámba, de még mielőtt megtehettem volna, anya elkapott.
-Mondd, drága kislányom! Mi is történt tegnap? - nézett rám szigorúan.
-Hát, én.. - kezdtem magyarázkodni, majd anyu rám nézett dühös fejjel. -Rendben, elmondom.. - mondtam, majd elmondtam mindent, ami tegnap történt. Semmit nem hagytam ki.
-Értem.. rosszabbra számítottam. Hát, akkor menj tanulni - mondta. -Figyelj.. sajnálom, ami veled és Rosszal történt. Remélem, hogy majd kibékültök - mosolygott, majd megsimította a hátam.
Felmentem a szobámba, és addig tanultam, amíg be nem vágtam rendesen mindent.

2014. augusztus 21., csütörtök

Chapter Seventeen.'

Felmentem a szobámba, majd a telefon csörgésére lettem figyelmes.
Ross hív!
Én: Szia..
Ross: Szia - mondta, majd egy kis csend után folytatta. -Én.. azt szerettem volna mondani, hogy.. Láttal..
Én: Nyugi, mondd már.
Ross: Akkor kimondom. Szakítok.
Én: Értem.. akkor.. V-vége? 
Ross: Azt hiszem, igen.. Csak.. csak ennyit akartam. Nem is zavarlak tovább.. Szia!
Én: Szia.
-Talán így jobb lesz. Hiszen, mit vártam magamtól? Egy sztárba szerettem bele, aki bárkit megkaphat? Chrisnek nem volt igaza. Mert.. bármennyire is jártunk, azért 'választott' engem, mert akkor csak én voltam a választás. És, bármennyire is szeretem, ez egyszer úgyis megtörtént volna. Azt hiszem.. - gondolkodtam magamban. A fő, hogy..  Itt van nekem Ed, aki szeret, és.. és aki szeret. 
Tök mindegy, azt sem tudom, miért gondolkodom ilyeneken. 
Felöltöztem melegen, majd az előszobában felvettem a kabátomat és a cipőmet, és kimentem az utcára sétálni. Igazából fogalmam sincs, hogy miért jöttem ki. Hiszen, amikor egyedül sétálgatok, megint gondolkodom, és jár az agyam minden féléken. Nem tudom, miért, de annyira rosszul érzem magam, és sírhatnékom van. De gőzöm sincs, hogy miért. Sosem éreztem még ekkora fájdalmat, amit most érzek. Pedig boldog vagyok..
"-Szeretlek - súgtam a fülébe.
-Mindennél jobban - mosolygott, majd újra megcsókolt.
-Örökké.. - mondtam magamban. Talán ki mondtam volna, de szerintem még ez a szó korai. Bár az érzéseimnek nem az. De még nem. Így is furcsa volt kimondani azt, hogy szeretem, de szerintem tisztában volt vele. Nem tudom, hogy ő szeret-e annyira engem, mint én őt. Mi van? Én most hülye vagyok. Sokszor bebizonyította, hogy szeret. Erre a legjobb példa a szülinapom." - bevillant egy kép, miközben ez történt. A szülinapom.. Mhm, még jó, hogy nem mondtam ki.. Hiszen, ha kimondtam volna, nem teljesen lett volna igaz, mert.. szakítottunk. És már mindennek vége. Mindegy, mondtam már, hogy boldog vagyok, nem értem, miért villant be ez a kép.. Na jó, eleget levegőztem. Haza sétáltam, miközben a fülemben Duke Dumont és Jax Jones száma üvöltött, az I got u. Mikor haza értem, és levetettem a cipőm, kabátom, elkezdtem dúdolni a dalt, majd a szüleim furcsán néztek rám. Kivettem a fülemből a fülhallgatót, majd én is furcsán néztem rájuk.
-Milyen vidám vagy - szólalt meg anya. 
-Hát.. igen - mondtam kevésbé mosolyogva.
-Tudjuk, hogy mi történt a tegnapi bulikor - mondta apa, majd mind a ketten karba tett kézzel néztek rám. 
-Caitlin Smith! Mondd, mit tettél? - nézett rám anya keserűen. -Amikor tanácsot adtam, nem éppen arra gondoltam, hogy gyere össze azzal, aki először szembe jön. Mi történt Rossal? - tért a lényegre. Szuper..
-Semmi! - néztem a földet. -Honnan tudjátok?
-Teljesen mindegy. Ülj le - mutatott a fotelre apa. Leültem, majd figyelmesen vártam.
-Mondd, tudod, hogy mit teszel? Mert én úgy látom, hogy nem! - nézett rám mérgesen anya. -Tinédzser vagy, követsz el hibákat, de azért ekkorát nem lehet elhibázni! Rossal nagyon boldogok voltatok, és szerettétek egymást. Mi történt? Annyira szomorúnak látlak, amióta eltávolodtatok egymástól - mondta szomorúan, miközben én is elgondolkodtam, de nem!
-Miért szóltok bele mindig az életembe? Az én dolgom, és az én hibám, bármit is követtem el! - mondtam bunkón, majd felfutottam a szobámba. A csendes helyemről tisztán lehetett hallani, ahogy a szüleim összevesznek. Rajtam. Akár makacs vagyok, akár nem, de mivel már megtörtént, ami egyszer úgyis megtörtént volna, ha akarnék, sem tudnék ellene tenni. Ennyi. Anya pár nappal ezelőtt még azt mondta, nem kell ragaszkodnom egy emberhez, főleg nem egy popsztárhoz, aki bárkit megkaphat, akit csak akar. Boldogok voltunk együtt, de már megtanultam, hogy semmi sem tart örökké. Az örökké egy olyan szó, amit rengetegen nem tartanak be. Én sem mondhattam még ki, hiszen bármennyire is elvoltam szánva, amiért boldog voltam, én is tudtam, hogy ha kimondom, később talán megbánom, és.. Mindegy, mostantól nem ismerem az örökké szót. Egyszerűen nem létezik. 
Miután kigondolkodtam magam (nálam ez megtörténhet..?), leültem a székemre, és felkapcsoltam a laptopomat, majd rögtön megnyitottam a Facebookot. Folyamatosan lefelé görgettem, aztán egyszer csak megláttam egy videót, ami a halloweeni partin készült, és ahogy látom, én voltam rajta. EDDEL! Megnéztem a videót, s miután ez megtörtént, azt hittem, felakasztom magam. Ki a szarnak képzelik magukat, hogy feltesznek egy olyan videót, amire én egyáltalán nem adtam engedélyt. Most már értem, hogy honnan tudták meg a szüleim! Basszus.. Megláttam az agyatlan nevét, aki feltöltötte, és nagy meglepődésemre Luther volt az. A csendes és fura srác. De hát ez megőrült? Majd jövő héten számolok vele.. Miután észleltem, hogy már hét óra van (ilyen gyorsan telik az idő?), lekapcsoltam a laptopomat, majd lementem a szüleimhez, akik most biztosan nagyon haragszanak rám, de azért remélem, hogy vacsorázni azért vacsorázhatok. Leültem a megszokott helyemre, majd csendesen vártam. A szüleim elkezdtek enni, és persze szótlanul.
-Ilyen csendben lesztek az egész vacsoránál? - kérdeztem, miközben rájuk néztem. -Ne már, az én szüleim vagytok, mégis Rosst véditek?
-Kislányom, nem védjük őt, hanem sajnáljuk. Jó lenne, ha még egyszer át gondolnád azt, amit tettél - mondta apa, és ezután nem szólalt meg többet. A csendes vacsorámat enni elég furcsa volt. Valójában csak azért, mert alapból CSENDES vacsora volt. Ami nem olyan, mint a többi. És bevallom, hogy rossz volt így. Miután befejeztem az evést, felmentem a szobámba szó nélkül. A padlómon ülve rájöttem, hogy unatkozom, és ezúttal még gondolkodni sem volt kedvem. Lefeküdtem az ágyamra, majd felnyitottam a tévét, ami olyan rég volt felnyitva. Miközben szörföltem át a csatornákon, eszembe jutott az általános, amikor még annyira unatkoztam az unalmas hétköznapjaimon, hogy bármilyen műsort meg tudtam volna nézni a tévében, csak hogy csináljak valamit. És most.. annyi időm sincs, hogy kitakarítsam a szobám. Te jó ég! Ó, várjunk. Anya épp tegnap takarított ki helyettem, ugyanis én vagy iskolában voltam, vagy aludtam, vagy a bulin voltam. 
Mostanában, amikor körülbelül két percre felnyitottam a tévémet, csak átfutottam a csatornákon, és úgy gondoltam, bármi megy, az unalmas. Viszont most, hogy egyszerűen minden unalmas, így találtam egy megfelelő műsort. Legalább egy óráig néztem, mikor teljesen besötétedett, én pedig elálmosodtam. Lecsuktam a tévémet, majd rögtön lefeküdtem aludni.

November 2. - Péntek

Reggel arra ébredtem fel, hogy csörög a telefonom. A kijelzőn Demi neve állt. Felvettem, majd bele szóltam.
Én: Szia, Demi!
Demi: Szia, ne haragudj, hogy zavarlak.. Lenne egy kérdésem.
Én: Mi lenne az?
Demi: Gondoltam, elmehetnénk a plázába, vagy mekizni egyet veled és Kimmel. Tudod, egy jó kis unalommentes délután.
Én: Haha, te is unatkoztál tegnap? 
Demi: Hát, azt semmiképp sem tudom mondani, hogy elvoltam. Inkább halálra untam magam, hah. Szóval?
Én: Felőlem mehetünk. Felhívom Kimet, utána írok. Szia.
Demi: Rendben, szia.
Kikerestem a névjegyzékből Kim nevét, majd tárcsáztam.
Kim: Sziaa!
Én: Szia. Az előbb hívott Demi, és megkérdezte, hogy nem-e megyünk el délután a plázába vagy mekizni veled, velem, és vele. Mit szólsz?
Kim: Ez jó ötlet! Rendben, majd írd meg neten, hogy mikor, és hol találkozunk. Szia!
Én: Szia!
Kiugrottam az ágyamból, majd felnyitottam a laptopomat, és persze, rögtön a Facebookra mentem rá, ahol megírtam Deminek, hogy Kim is jön velünk, és körülbelül egy körül találkozzunk a pláza parkolójában, majd Kimnek is megírtam az időt és a helyet. 
Mivel másfél óra múlva két óra lesz, ezért elkezdtem öltözködni. Azon gondolkoztam, hogy mivel anyuék úgyis mérgesek rám, esetleg elsétálnék a plázáig. Úgyis csak negyed órára van innen, és mostanában nagyon szeretek levegőzni.
Felvettem egy meleg pulcsit, egy farmert, majd megcsináltam a hajamat, és egy kicsi sminket is tettem magamra. Lementem, majd szóltam anyuéknak, hogy megyek a plázába Kimmel és Demivel. 
-De mivel? - kérdezte döbbenten anya.
-Gyalog. Van két lábam, tudood - mutattam a lábaimra.
-Ne vigyünk el? Elég hűvös van kint - aggódott apa.
-Nem, nem szükséges - mondtam mentegetőzve.
-Ragaszkodunk hozzá - mondta anya. -Miután visszajöttél, megbeszélhetnénk..
-Anya, nem akarok veszekedni állandóan - mondtam, majd kimentem, és vártam valamelyikőjükre, hogy elvigyenek. Pár perc után apu jött ki, majd beszálltam a kocsiba, és néhány perc múlva már a plázánál is voltam.
-Köszi - mosolyogtam apura, majd nyomtam az arcára egy puszit.
-Nincs mit - mondta.
Kiszálltam a kocsiból, majd bementem és keresgélni kezdtem a barátnőimet. Vagyis nem volt szükséges, mert amint beléptem, már rám vártak. Köszöntünk egymásnak, majd megkerestük a pizzázót, ahol vettünk magunknak egy-egy pizzát, és leültünk. 
-Caitlin, lenne egy kérdésem - nézett rám Kim. -Igaz, hogy megcsókoltad Edet a buliban? Láttuk a videót..
-Kim, te nem emlékszel rá? Hiszen még te mondtad, hogy örülsz neki, és mikor megjött a suliba, akkor is bíztattál felé..
-Tessék? Örülök? Megbolondultál? A múltkor csak hülyeségből mondtam! Mondd, te miért gondolsz mindent komolyan? - nézett rám immár dühösen. Remek, még az kell, hogy vele is össze vesszek.
-Most akkor.. együtt vagytok Eddel? - kérdezte Demi, bár a szemében némi csalódottságot mertem felfedezni, amit nem tudom, hogy miért láttam.
-Azt.. hiszem - böktem ki. -Miért kérdezitek? Talán ti is bele akartok szólni az életembe, ahogyan a szüleim is teszik? - néztem rájuk.
-Caitlin, kérlek nyugodj le. Senki nem akar bele szólni, egyszerűen féltünk téged, és jót akarunk, ahogy a szüleid is - mondta.
-Nem igazán lesz jó nekem, hogyha egyszer ezt mondod, másszor pedig amazt. Hiszen.. eddig azt hajtogattátok, hogy nem kell ragaszkodnom egy emberhez, és ő egy sztár, és bárkit megkaphat - hajtogattam el legalább századszorra a mondásaikat.
-Nem kell ragaszkodnod egy emberhez, ha nem akarsz.. Jót akartunk neked, mert láttuk rajtad, hogy nagyon szenvedsz, mióta összevesztetek Rossal. És most is tagadhatatlanul látszik rajtad, egyedül te nem veszed észre! És honnan jött ez az Ed fickó?  Nem is ismered! 
-Demi, legalább te mellettem állsz? - néztem az egyetlen esélyemre.
-Én.. le vagyok döbbenve. Ide figyelj, de nagyon jól! Hol jár az eszed? Az elején annyira boldog voltál, hogy kicsattanhattál volna. Egyszerűen jó volt rád nézni, annyira.. annyira életvidámnak néztél ki, és látszott, hogy szerelmes vagy, és végre boldog! Minden nap, amikor találkoztatok suli után, futottál ki hozzá, és vártad, hogy lásd őt, megöleld, és hogy vele légy! Egyértelműen boldog voltál.. És.. mióta összevesztetek egy kis hülyeségen, te teljesen magadra vetted, és még azt a hibát is elkövetted, hogy kerestél mást egy olyan ember után, aki veled maradhatott volna örökké! És..
-Ne, kérlek ne is folytasd! Kérlek, ki ne ejtsétek a szátokon az örökké szót, rendben? Ilyen nem létezik! Egyszerűen lehetetlen, hogy mostantól ez a szó számomra létezne. Miért is létezne? Hiszen én úgyis mindent elrontok, MÉG MIELŐTT ÖRÖKKÉ LENNE! - mondtam egyre hangosabban, majd elcsuklott a hangom, és lehullott egy könnycsepp a szememről. 
-Caitlin, nincs miért sírnod. Hiszen erős vagy, és mindent kibírsz. Csak egyet mondok. Igenis LÉTEZIK az örökké, ugyanis te és Ross azok vagytok! Örökké - mondta, majd mind a ketten elmentek.
-Most hová mentek? - kiabáltam utánuk, de hiába. Nagyon rosszul hiszik, ha szerintük létezik az örökké. Na jó, ha még egyszer kimondom, vagy akár csak gondolok erre a szóra, azonnal megkérek valakit, hogy üssön pofon, vagy esetleg megteszem magamnak. 
Utálom, utálom, utálom, hogy egyszerűen mindenki ki akar oktatni, és hogy bele szólnak az ÉN életembe! Elegem van! Ekkor megfogtam a telefonomat, és rögtön felhívtam egy olyasvalakit, akiről tudom, hogy biztosan nem akarna kioktatni.
Ed: Szia! Mi újság?
Én: Szia! El tudnál jönni a közeli plázába beszélgetni?
Ed: Persze, pár perc és ott vagyok - mondta, majd lerakta.
Tíz perc múlva már előttem ült.
-Mi volt ilyen sürgős? - nézett rám kedvesen.
-Semmi, csak beszélgetni szerettem volna veled - mosolyogtam.
-Értem - mondta, majd pár perc csend következett. -Öööm, szóval? - kérdezte kínosan.
-Jó. Kérdezhetek valamit?
-Persze, amit akarsz..
-Ha volna két lány, és az egyiket szereted, a másikat pedig még ismerni sem nagyon ismered, de mégis a kevésbé ismerttel jössz össze, mert az, akit szeretsz, az megbántott téged.. És a szüleid is és a barátaid is ellened fordulnának, mert inkább azt választottad, akit igazából még ismerni sem ismersz. Te mit tennél? - kérdeztem rá, bár eléggé átlátszó voltam.
-Hát, én semmiképp sem választottam volna azt a lányt, akit ismerni sem ismerek, mert nem lenne értelme - nevette ki konkrétan saját magát, ugyanis ő sem ismer engem, mégis belém szeretett.. -Egyébként.. ha így is lett volna.. Nem, nem lett volna így, mert nem vagyok hülye - röhögött immár rajtam, bár nem is tudott róla. -Miért kérdezed ezt?
-Hát.. szeretek ilyeneket kérdezni.. - improvizáltam. -Menjünk, nézzünk körül - adtam az ötletet. Felálltunk, majd mielőtt elindultunk volna, adtam egy puszit az arcára. Rám mosolygott, majd elindultunk. Benéztünk rengeteg üzletbe, és szinte mindent megnéztünk. Igazából jól érzem magam vele, de valahogy úgy járkáltunk egymás mellett, mint két idegen, és ez nagyon aggasztott, ezért próbáltam közeledni hozzá. Ed nagyon-nagyon aranyos srác, és vicces is, és szörnyen sok szeretet szorult belé, amit nekem akar adni. Én őszintén szólva nagyon bírom őt, csak nagyon sokszor nincs közös témánk, és megszólalni sem tudunk..
Miután mindent körüljártunk, elég későre járt, ezért hívtam aput, aki haza vitt engem. Edtől egy csókkal köszöntem el, majd ezután beszálltam a kocsiba, ami elszállított hazáig.
Mikor haza értem, anyu már az ebédlőben várt rám. Leültem mellé, majd megszólalt.
-Nem érzed magad egy kicsit rosszul? - nézett rám.
-Na jó, utálok veletek haragot tartani, ha gondolod akkor most mindent elmondok, ami csak az eszembe jut - mondtam.
-Hallgatunk - ült le mellém apu is.
-Rendben.. Szóval, az történt még a buli előtt, hogy Ross felhívott engem, hogy nem tudnak eljönni fellépni, ugyanis van egy csaj, akinek az apja meghallgatná őket, de csak akkor szól az apjának, ha Ross megcsókolja őt.. Úgy értettem, mintha engedélyt kért volna arra, hogy megcsaljon.. Aztán másnap mielőtt Kimhez mentem, találkoztam vele véletlenül, és elmondta, hogy csak hülyéskedtek a haverjaival. Erre fő én nagyon mérges lettem, és nem akartam őt látni. Aztán egyszer felhívott, és azt akarta, hogy beszéljük meg. Csak beültem a kocsiba, de összevesztünk, és azt mondta, nekem kéne bocsánatot kérnem. Vissza jöttem. Aztán jött a sulinkba új srác, vagyis Ed, aki folyamatosan a közelemben akart lenni, és egyszer nem figyeltem az úton, és majdnem elütött egy autó, de Ed megmentett.. Azt mondta, elmehetnék vele a halloweeni bulira. Beleegyeztem, és láttad, anya, hogy vele mentünk el Kimmel. Ott megcsókolt, és azt várta, hogy döntsek ő és Ross között. Sokat gondolkoztam azon az estén, de úgy gondoltam, hogy nincs értelme Rosst választanom, mert úgy látszott, szakítunk. Ráadásul nagyon rosszul esett a telefonos hülyesége, és az, hogy engem hibáztatott. Edet választottam, és másnap pedig ahogy gondoltam, Ross hívott, hogy szakít velem - mondtam tiszta egyszerűen, bár belül alig bírtam visszatartani a sírást. Csak nem értettem, miért kell sírnom.
-Hát, ezt nem tudtuk.. - mondta anya. -Sajnáljuk, kicsim! - öleltek meg mind a ketten. -De mi akkor is Rosshoz fogunk ragaszkodni, és semmiképp sem bánnánk, ha végül meggondolnád magad. Tudd, hogy melletted leszünk - mondta, majd újra megöleltek.
-Csak az a baj, hogy ez miatt ti is és Kim és Demi is megharagudtak rám - mondtam, majd elsírtam magam.
Még beszélgettünk kicsit, utána felmentem a szobámba, és megnéztem, hogy mi történik Facebookon, és Skypeon. Semmi, semmi, semmi és semmi. Unalmas, kivéve, hogy már rengetegen likeolták, kommenteltek a videó alá, amin mi vagyunk Eddel.. Lekapcsoltam a laptopomat, majd a sötétben leültem az ágyamra, és rátámaszkodtam a falra a hátammal. Mielőtt gondolkodni kezdtem volna, anya benyitott, majd leült mellém.
-Min töröd a fejed? - kérdezte egy rövid csend után.
-Anya, valamit nem tudok megérteni - mondtam kétségbeesetten. -Miért van az, hogy mióta Edet választottam, szörnyen rosszul érzem magam, állandóan sírhatnékom van, és.. még nem éreztem ilyen fájdalmat, amit a szívemben érzek.  Pedig valójában boldog vagyok! - tört ki belőlem.
-Nem szereted azt a fiút. Rosszul választottál, mert még mindig Rosst szereted, bármennyire is tagadod - mondta.
-Nem, nem, nem! Miért nem tudom őt elfelejteni? - kérdeztem már magamtól, majd hirtelen egy könnycsepp hullott ki a szememből. Mostanában nagyon sokat sírok..
-Fáj a szíved, mert nem rá hallgattál. Rosszul érzed magad, mert rosszul döntöttél. Sírsz, mert hiányzik. Nem vagy boldog, sőt.. olyan, mintha depresszióba estél volna, kislányom - mondta aggódóan. -Nem tudod elfelejteni, mert szerelmes vagy belé - mondta, majd megölelt, végül szó nélkül kiment a szobámból.
-Miért mondja ezt mindenki? Miért nem tudják elhinni, hogy boldog vagyok? Nem vagyok depressziós, hiszen nagyon jól vagyok! Csak.. miért kell lennie ekkora fájdalmamnak belül? És miért sírok ennyit? Hiszen.. boldog lennék, ha nem villanna be ennyi kép, és ennyi beszélgetés Rossról. Túl sok emlék köt hozzá. Túl sok.. - mondtam magamban, majd betakaróztam, és elaludtam.

November 5. - Hétfő

A hétvégém úgy telt, ahogyan szokott. Bent ültem a szobámban gondolkodva, utána kimentem egy kicsit sétálni, végül Ed elhívott forró csokizni. Jól éreztem magam vele, és úgy érzem, boldog vagyok, de valahogyan még mindig érzem azt a fájdalmat. De mitől?
Végre hétfő, és jól beolvashatok Luthernak, aki fogalmam sincs, hogy miért tette fel a videót, vagy egyáltalán miért videózott le minket.. Aztán kell beszélnem Kimmel és Demivel is.. Bárcsak megértene valaki..
Mikor felkeltem, rögtön felöltöztem valami meleg cuccba, majd megcsináltam a hajamat, és apu szokásosan elvitt a suliba.
Már az autóban ülve megláttam Kimet, aki épp Joeval beszélgetett, és Demit, aki Eddel (?) beszélgetett.
Kiszálltam a kocsiból, majd Kim felé vettem az irányt. Bármennyire is nem szerettem volna megzavarni őket Joeval, mégis muszáj beszélnem vele.
-Beszélhetnénk? - néztem rá fájdalmas arccal (bár nem értem, miért volt fájdalmas arcom).
-Persze - mondta, majd elköszönt Joetól. -Caitlin.. szörnyen nézel ki!
-Kösz - néztem rá szúrósan. -Haragszol rám?
-Mmm, most, hogy mondod, egy kicsit. De mindegy, figyelj.. mi történt veled?
-Semmi, mi történt volna? Boldog vagyok, vidám, és jól érzem magam! Miért nem hiszi el senki? - tört ki belőlem, majd hirtelen előtört belőlem a sírás.
-Ne, ne sírj, nem azért mondtam.. De miért sírsz? - mondta a hátamat simogatva.
-Nem tudom. Mostanában nagyon sokat sírok, de nem értem, hogy miért - böktem ki.
-Figyelj.. én elhinném neked, hogy boldognak érzed magad, de nem vagy az. Belül egyáltalán nem, de még kívül sem!  - oktatott ki újra, bár azt sem tudja, mit érzek.
-Bárcsak megértenél - vágtam rá, majd bementem az épületbe. Felfutottam a terembe, közben azon gondolkodtam, miért nem hisz az égvilágon senki nekem..?
Leültem a helyemre, majd bedugtam a fülembe a fülhallgatómat, és csengetésig John Legend - All of me számát hallgattam.
*Suli után
Kimmel nem sokat beszéltünk egész nap, ugyanis én a gondolataimban azt vártam, hogy végre valaki megértsen. Jut eszembe, Luthernek beolvastam..
-Mondd, te kinek képzeled magad? Mi a szarnak tetted fel a videót rólam és Edről? Megőrültél? - néztem rá szemrehányóan, bár rám sem figyelt. -Figyelnél, basszus? Szedd le a videót estére! - 'parancsoltam', majd visszaültem a helyemre. Nagyon remélem, hogy kitörli, mert nem akarom, hogy valahogyan még Ross is meglássa.. Várjunk.. ezt miért mondtam? Bocsánat, *gondoltam. De biztos, hogy még nem látta, és ha Luther leszedi, akkor nem is fogja. Ahj, de ez engem miért érdekel? Hagyjuk..
Suli után rögtön haza mentem egyedül. Közben hirtelen nem figyeltem, és megbotlottam valakiben.
-Ross? - néztem rá a 'valakire'.
-Caitlin? - nézett rám szintén.
-Mit csinálsz itt? - kérdeztem.
-Hát, igazából a barátnőmhoz tartottam, gondolom te meg a barátodhoz - mondta mosolyogva. Fején ütötte a szöget. Au..
-A barátnődhöz? - kérdeztem meglepetten. -Mindegy.. Várjunk, barátomhoz? Látta...
-Igen, láttalak titeket - mondta egész egyszerűen. Látott minket? Vagyis.. vagyis jól láttam, amikor láttam őt? Szent isten!
-Értem.. Ki a barátnőd? - kérdeztem meg pofátlanul, ugyanis már semmi közöm sincs hozzá, mégis elkapott a kíváncsiság.
-Ó, csodás lány. És sosem csalna meg, mint az eddigi barátnőim - mondta gúnyosan. Ez fájt! De én nem! Vagyis.. MI?
-Valóban? Az remek - jópofiztam.
-Igen, de most megyek. Nem szeretném megváratni őt - mondta, majd elviharzott.
-Barátnője van? Ilyen hamar kiszeretett belőlem? Vagyis.. Aj, nem értek semmit! Össze vagyok zavarodva! De miért? Miért van barátnője? Ez hülye kérdés volt.. És, ahogy kimondta, sokkal rosszabbul éreztem magam, mint eddig. Sokkal-sokkal. Elképzelhetetlen volt ilyen fájdalmat érezni. De miért? Nem akarom, hogy fájjon! - gondoltam magamban. Haza futottam, és azon gondolkodtam, mi a fenével hárítsam el ezt a fájást..
-Anya, beszélnünk kell - hívtam anyát a szobámba.
-Kicsim, mi történt, mi a baj? - nézett rám aggódóan.
-Figyelj, ez hülye kérdés lesz. Mivel vehetném el a fájdalmat amit érzek? És legfőképp miért érzem ezt? Kérlek, ne kezdd megint a szerelmesdit, rendben? - néztem rá már szinte könyörögve.
-Nem, ez nem hülyeség, amit tegnap mondtam. Hiányzik neked. Azért érzed a fájdalmat. Ez nem holmi fejfájás, amit fájdalomcsillapítóval meg tudsz oldani.. Nem, ez a szerelem! - mondta.
-M-miért kezdett akkor jobban fájni a szívem, amikor Ross mondta, hogy van barátnője? - kérdeztem a teljes egyértelmű kérdést. De az nem lehet!
-Kislányom, miért nem tudod egyszerűen elképzelni, hogy még mindig szereted? Nem lehet elfelejteni napok vagy hetek alatt. Ezt meg kell értened, és hallgatnod kéne rám, és a barátnőidre. Jót akarunk neked - mondta félmosollyal. Jót? Pont ezt mondta Kim és Demi is.. Nem lesz nekem jobb, ha kioktatnak.

Sziasztok! Ebben a részben több sírás lett, mint számítottam, és ezért ne haragudjatok! A napokban rengeteg gondolat vett körül a bloggal kapcsolatban, vagyis jó ötletek. Minden nap úgy aludtam el, hogy a telefonom jegyzetébe írtam egy oldalt, tehát vannak ötleteim, így könnyebben íródik is meg, és persze könnyebben is tudom kitenni. Azt szerettem volna nektek bejelenteni, hogy laaaassaaaan befejeződik a történet, ami azt jelenti, hogy azt hiszem, HARMINC részig írom(még nem biztos). Ami valljuk be, nemsokára itt van. És bár én imádom írni ezt a történetet, mégis egyszer mindennek vége szakad. Remélem, hogy miután befejezett lesz, azután a többi blogjaimban is részt vesztek, és olvastok engem továbbra is! :)) Mivel minden kerek számra valami különleges, eseménydús résszel jövök nektek, ahogy a tizedik rész is ilyen volt, a huszadik is tele lesz rengeteg eseménnyel, és különleges dolgokkal. Ezekben a részekben rengeteg sírást, gondolkodást, összezavarodást (amit már ebben a részben is észlelhettetek) tervezek, de ahogy mindig is így volt, minden rendben jön. Ebben a részben több szó volt Rossról (legtöbbször gondolatban, beszélgetésben), de a következőben Edről is többet tudunk meg, de Ross sem marad szótlanul. Jó olvasást! ♥